Dávid Ferenc
1940–2019
2019. január 21-én hajnalban elhunyt Dávid Ferenc, a magyar műemlékvédelmi kutatások egyik meghatározó egyénisége, az MTA BTK Művészettörténeti Intézetének egykori munkatársa.
Pályáját az 1960-as évek közepén kezdte: a magyar művészettörténet-írás nagy generációjához tartozott. Szakdolgozatát középkori témából írta, és tanulmányait követően – Dercsényi Dezső és Entz Géza tanítványaként – útja a műemlékvédelembe vezetett. Az Országos Műemléki Felügyelőség sokáig egyetlen vidékre helyezett művészettörténészeként a soproni városrekonstrukció tudományos hátterének a biztosítása lett a feladata.
A munka hét-nyolcszáz év minden korszakának ismeretét kívánta meg. A fiatal kutató átfogó építészettörténeti tudásra tett szert: a középkor mellett a barokk és a 19. század művészete történetének is széles látókörű szakemberévé vált. Munkája egyik helyszíne a városi levéltár lett; ennek településtörténeti hozadéka a középkori zsinagóga kutatását bemutató kis kötetben a zsidók lakta Új utca középkori telekosztásának meghatározása (1978), később pedig a Sopron belvárosának házait és háztulajdonosait, a tulajdonviszonyok változásait a késő középkortól a II. világháború kezdetéig feltáró, háromszerzős munka általa összeállított része (2008).
A másik helyszínt maguk az épületek jelentették, amelyek saját történetük legmegbízhatóbb forrásának bizonyultak. A helyreállítandó lakóházak megismerése során Dávid Ferenc lépésről lépésre munkálta ki annak a műemléki-építészettörténeti kutatási folyamatnak a módszertanát, amelybe tudatosan építette be a levéltári forrásoknak a helyszíni részletekkel való összevetését, az egymásra rétegződő vakolat- és festésrétegek elkülönítését, az építőanyagok vizsgálatát, a stiláris elemzéseket. Korai főműve a Sopron gótikus lakóházait elemző tanulmánya (1970). Hivatali főnökeit az eredmények gyorsan meggyőzték, az igazi elismerést azonban az jelentette, hogy munkatársai kezdtek az ő látásmódjával közelíteni a műemlékekhez. Ebben partnerek voltak az építészek is. Dávid Ferencnek nem kis része volt abban, hogy az 1960-as évektől a nyolcvanas évek közepéig terjedő mintegy két évtized a magyar műemléki helyreállításoknak a virágkora volt.
A hetvenes évek végétől a műemléki szervezethez már az ő közreműködésével felvett, kezdő művészettörténészek az összetett kutatási módszert tanulták meg a – minden új belépőnek Sopronban vagy Győrben „kijáró” – közös munka során. Az oktatás részét képezte a mód is, ahogyan partnereihez fordult: mestere volt a tanácselnökökkel, egyházi emberekkel, építészekkel, meg persze a kivitelezőkkel, falkutatási segéderőkkel folytatott, mindig a kölcsönös megbecsülésen alapuló kommunikációnak. Tanulni lehetett tőle terepbejárás során, konferenciák világos okfejtésű előadásain, a soproni kőfaragóműhelyben és a restaurátori állványokon, tervtanácsokon és helyszíni szemléken. Kitűnően ismerte a vésőhasználat fogásait, és megmutatta, hogyan lehet kis kalapáccsal finoman lehántani a mészrétegeket. Mindez felejthetetlen kedvességgel párosult. A soproni utcákon mindenki köszönt neki, és mindenkihez volt egy-két szíves szava.
Pályája második szakaszát már nem Sopronban töltötte. Az MTA Művészettörténeti Intézetének lett a munkatársa, de a műemlékekkel való kapcsolata nem szakadt meg. Részben már a rendszerváltás tette helyszíni kutatásai számára szabaddá a gödöllői kastélyt, és ekkor nyílt meg előtte a fraknói Esterházy-levéltár. Közlemények sorában tette közzé a fertődi kastélyegyüttesre vonatkozó, új szemléletű eredményeit. Nevéhez fűződik nem egy fontos, mintát adó színházrekonstrukció művészettörténeti megalapozása. A soproni városi színház, vagy a budapesti Új Színház (az egykori Parisiana mulató) példa értékűen helyreállított épületek.
Nemcsak kutatóként alkotott ugyanis maradandót. Mintaként állhatnak az utókor előtt azok az épülethelyreállítások is, amelyeket szakértőként kísért figyelemmel. A Sándor-palota egyetlen rekonstruálható teremsorát történeti dokumentumok alapján úgyszólván a semmiből hozta vissza; a berendezésen a legjobb múzeumi szakemberekkel dolgozott együtt (1999–2001). A Magyar Tudományos Akadémia székháza Képtárának harmadik emeleti, helyreállított termei – a kabinetsor falainak pompeji vöröse, a rekonstruált ajtókeretek – tökéletesen illeszkednek a neoreneszánsz épület nemes architektúrájához (1992–1993). A helyreállításokhoz nemcsak a tudományos kutatás módszerének kidolgozottságára volt szükség, hanem kifinomult kultúrára és biztos ízlésre is. Munkái történetileg hűségesek és megnyugtatóan szépek.
Nyomtatásban megjelent műveinek hosszú jegyzékét a születésnapjára összeállított monumentális emlékkönyv közölte (Kő kövön. Szerk. Szentesi E., Mentényi K., Simon A. Budapest 2013). Az ugyanott olvasható jegyzék az általa vezetett épületkutatásokról, helyreállításokról még terjedelmesebb.
A magyar művészettörténet-írás Dávid Ferenc halálával nagy, iskolateremtő alakját veszítette el.
