Kutatások

OTKA (NKFIH) kutatási program, 2024-2028
Vezető kutató: Hornyik Sándor
A kutatási projekt résztvevői: Perenyei Monika, Aknai Katalin, Lantos Edit, Árvai-Józsa Kitty, Tatai Erzsébet és Pataki Gábor

---

A kutatás célja, hogy feltérképezzük és kritikai ikonológiai módszerekkel értelmezzük a szürrealizmus világképeinek és vizuális toposzainak magyar verzióit, kulturális „fordításait”, sajátos szöveges és képi megjelenéseit. Kutatásunk tárgya ebből adódóan egy kiterjesztett értelemben vett szürrealizmus: Vajda Lajos, Kállai Ernő és az Európai Iskola szürrealizmusától indulunk el, de kutatásunk a szürrealizmus II. világháború utáni újjáéledésére és átalakulására fókuszál az avantgárd művészetben és a populáris kultúrában. A szürrealizmus különféle látásmódjai ugyanis a mágikus realista festészet, a reklámgrafika, az organikus építészet, a kísérleti film, valamint az interdiszciplinaritás és az intermedialitás egymással is számos ponton összefonódó, tudományos és művészeti diskurzusaiban is megjelentek. Ezeken a diskurzusokon belül kitüntetett szerepet kapott a szürrealisták által „felfedezett” „primitívizmus” (paraszti és törzsi animizmus), az „őrület” (a klinikai őrület és a hétköznapi eksztázis), a fantasztikum (mesebeli, mitológiai és tudományos-fantasztikus kultúrák) és a kreativitás is. A magyar „szürrealista” alkotók sikeréhez az „őrület” és a kreativitás energetikáján túl hozzájárult a mese, az erotika és a népiesség esztétikájának tágulása, valamint az interdiszciplinaritás társadalmi jelentőségének növekedése a huszadik század második felében. A szórakoztató, játékos, provokatív és kreatív szürrealizmus ekkor már kilépett az elzárt, szektás avantgárd kultúra keretei közül és felbukkant különféle tudományos és populáris kultúrákban is. Megjelent a filozófiában, a pszichológiában és a pedagógiában, illetve a mesebeli és a tudományos fantasztikus irodalom vizualizálásában is. A tudományos-technikai forradalom és a kulturális nyitás is hozzájárult ahhoz, hogy a szürrealista ellenkultúra a tömegkultúra része lett és jelentős mértékben formálta a neoavantgárd és a posztmodern „interdiszciplináris”, illetve multikulturális világképét is.

Paul Klee festmény, Új világkép kiállítás, 1947. febr. Kállai Ernő Hagyaték, Adattár, ELTE HTK Művészettörténeti Kutatóintézet, MKCS C-I-11 (29. szám)

Hipotézisek, kulcskérdések, célkitűzések

Feltételezésünk szerint a szürrealizmus az államszocializmus kiépülésével és a magyar kultúra szovjetizálásával párhuzamosan az egyik legjelentősebb ellenkultúra lett, ami – a szürrealizmus „nyelvén” megszólaló alkotók számára – tág intellektuális teret nyitott a hétköznapi, bigott és naiv (nemzeti konzervatív majd internacionális szocialista) realizmus kritikájának. E kritika a kommunista diktatúra kezdeti időszakában „illegális”, privát keretek között folyt, majd a mágikus realista képcsarnoki festészet, a népi szürrealizmus, a meseirodalom, a tudományos-fantasztikus könyvek, a köztéri művészet és az organikus építészet hivatalos diskurzusait és állami kereteit is szép lassan átszőtte. A szocialista fogyasztói kultúra kiépülésével párhuzamosan a szürrealista látásmód a modern célracionális kultúra és a karteziánus, pragmatikus világnézet kritikai eszközévé, alternatívájává vált. A magyar mágikus, népies, fantasztikus és organikus szürrealizmus értelmezésében a geopolitikai kontextus, a szürrealizmus regionális, kelet-közép-európai „karrierje”, hosszú utóélete, jelentésének eszme- és mentalitástörténeti kitágítása is megkerülhetetlen tényező. Ez a lokális történet a különféle mágikus realizmusoktól (német, majd észak-amerikai, majd latin-amerikai) és a primitivizmustól (szürrealizmus, art brut, újrealizmus) a neoavantgárd interdiszciplináris és intermediális gondolkodásán át egészen a posztmodern hibriditásig és a buherált összművészeti alkotásokig (A. E. Bizottság, Zuzu-Vető, Hejettes Szomlyazók) ível. A szürrealizmus fogalmiságának átalakulásához nagyban hozzájárult a szocialista realizmus modernizálása is. Ennek esztétikai keretei között a modern realizmus szürreális és mágikus verziói is a művészek érdeklődési körébe kerültek. A korszak legsikeresebb sci-fi és mese illusztrátorai is ehhez az esztétikához kapcsolódtak. A szürrealista látásmód ezen túl az interdiszciplináris neoavantgárd egyik legfontosabb hagyománya is lett, és olyan életművek és művészi társulások alternatív világképét is inspirálta, mint a Zuglói Kör és Molnár Sándor, a Szürenon és Csáji Attila, az első magyar happeninget létrehozó Szentjóby Tamás, a természettudományos konceptet művelő Erdély Miklós, illetve a kísérleti animációval is foglalatoskodó Kovásznai György és Gyulai Líviusz.

A kutatás célja ebben a szellemben a magyar szürrealizmus és a magyar mágikus realizmus interdiszciplináris, intermediális és interkulturális vizsgálata, ami konkrét életművek, életformák, képi és intellektuális toposzok értelmezésén keresztül a naiv realizmus és a sztereotip hétköznapi valóság képzőművészeti és tudományos kritikájában is kimutatná a szürrealista látásmód és világnézet jelentőségét. A szürrealista tudományosság interdiszciplináris kutatása filozófiai (ismeretelméleti és esztétikai – Mezei Árpád, Hamvas Béla), pszichológiai (pedagógiai és pszichoanalitikus – Mérei Ferenc, Mezei Árpád) és antropológiai (Mezei, Hamvas, Kemény Katalin) nézőpontokra épül, amelyek a nemzetközi szürrealista teoretikusok és művészek számára is meghatározóak voltak. A modern pszichológiai kreativitás és a szürrealista elméleti montírozás logikája Erdély Miklósnál egy kifejezetten interdiszciplináris montázselmélethez is elvezetett. Erdély ugyanis saját montázselméletében összekapcsolta egymással a képzőművészeti kollázst, a filmes montázst, valamint az elme- és a tudományfilozófia különféle teóriáit, illetve a keleti filozófiák gondolkodásmódját. Az intermedialitás praxisa és kutatása is filozófiai és esztétikai alapokon (holisztikus gondolkodás, esztétikai szinesztézia) nyugszik. Ezen a tág területen elsősorban a szürrealista látás- és gondolkodásmód megjelenését vizsgálnánk a festészeten és a grafikán túl az építészetben és az animációban is.

A magyar népi és organikus építészet (Makovecz Imre, Dévényi Sándor) területén a szürrealista hibriditás is igen lényeges esztétikai szempontnak tűnik. Az animációs filmes kultúrák közül pedig Kovásznai György, Gyulai Líviusz és Jankovics Marcell kapcsán is felmerül egy-egy szürrealista világkép és alkotói attitűd meghatározásának lehetősége. Az interkulturalitás a különféle kultúrákat előszeretettel kombináló és konfrontáló szürrealizmus alapvető jellegzetessége. Az interkulturalitás ernyője alatt a magyar folklór és az Európán kívüli kultúrák megjelenését kutatnánk a képzőművészetben (Ágotha Margit, Anna Margit, Bálint Endre, Halmy Miklós, Korniss Dezső, Orosz János, Ország Lili, Schéner Mihály): alföldi, erdélyi és rác paraszti kultúrák, illetve ősi, mezopotámiai és egyiptomi kultúrák nyomait keresnénk és értelmeznénk a képekben. Olyan ikonikus figurákat elemeznénk alaposabban, mint Anna Margit babái és boszorkányai, Bálint szürreális wunderkammerei, Korniss népi szürrealista pásztorai, Schéner huszárjai, Ország Lili héber-sumér falai és nyomtatott áramkörei. Vizsgálnánk továbbá a kulturális idegenség (földrajzi és történelmi egzotikum, archaizálás) beépítését a fantasztikus vizuális kultúrákba (könyvillusztráció, filmplakátok, Csernus Tibor, Korga György, Felvidéki András, Helényi Tibor) és a képcsarnoki festészetbe (Altorjai Sándor, Gyémánt László, Szabó Ákos). Fontos szerepet kapnának e tekintetben a tündéri és egzotikus női figurák is a naturalizmus és a szürrealizmus nőideáljainak populáris és erotikus verzióiként. Emellett a szürrealista femme fatale figura női átértelmezésének és kritikájának is tág teret adnánk. Kutatnánk a női szerepek és „terepek” (konyha, kert, gyerekek, mesék) reflexióját a különféle képi kultúrákban (Anna Margit, Berki Viola, Sylvester Katalin, Szántó Piroska, Szenes Zsuzsa, Vajda Júlia). A szürrealista múzsa, a nő művész és az otthoni nő szerepeinek konfliktusai ugyanis megjelennek az egyes művekben is, ami a művészettörténeti pszichohistória és a kritikai ikonológia kombinálásával ki is mutatható, összhangban a szürrealizmus jelenleg is zajló globális (feminista kritikai, poszthumanista és dekoloniális) átértékelésével.

 

Székely Miklós

---

Közép-Európában, de különösen a történelmi Magyarország utódállamaiban a magyar kulturális örökséget őrző múzeumok és levéltárak történetét átszervezések, összevonások és eltüntetési kísérletek jellemezték az elmúlt száz évben. Az eredendően magyar, vagy magyarországi kulturális javakat gyűjtő intézmények integritását, a bennük őrzött emlékek megismerhetőségét, láthatóságát, kutathatóságát az újonnan létrejövő – és esetenként felbomló – vagy átalakuló államok politikai berendezkedése, történelemszemlélete, modernizációja erősen befolyásolta. A magyar kulturális örökség szempontjából jelentős anyagot őrző múzeumok fontos hányada ma Magyarország határain kívül található, ezeknek is tekintélyes része található Romániában. Napjainkra ezeknek csak kisebb része van a tárgyak minden rétegéhez – így írásos levéltári forrásokhoz, a tárgyak használatához kötődő szociokulturális kódokhoz is – értő szakemberek kezelésében. Éppen ezért kiemelkedő jelentőségű az Erdélyi Református Múzeum létrejötte és az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltárral közös működése, különös tekintettel a két évtizede zajló, a történelmi Erdély területére kiterjedő inventarizációs munkájuk. A mai Románia területén fennmaradt magyar kulturális és művészeti örökség igen jelentős hányada a reformátussághoz kötődik, e nemrégiben alapított múzeum falai között zajló tevékenyégek üdítő kivételt jelentenek a közös erdélyi kulturális értékeink ápolása tekintetében: magyar szakemberek, muzeológusok, levéltárosok, történészek, művészettörténészek gondozzák mindazt, ami megmaradt és ami ennek híján jó eséllyel elkallódna.

Az értékmentő projekt célja a 15 erdélyi református egyházmegye több mint 650 gyülekezetében található történelmi értékű műtárgyak, levéltári anyagok és egyéb emlékek felmérése, dokumentálása, védelme és digitalizálása. 2025-ig több mint 600 gyülekezet  feltérképezése valósult meg, megfigyelőként 2022-ben vettem részt első alkalommal ebben a munkában.

A kollégák két évtizeddel ezelőtt a 17–18. századi vizitációs jegyzőkönyvek kiadásának előkészítése során kezdték az erdélyi református egyházmegyék történeti értékű emlékanyagának dokumentálását.  2005 és 2012 között elkészült a hunyad-zarándi református egyházközségek, a nagysajói káptalan egyházközségeinek, valamint a történelmi Küküllői református egyházmegye gyülekezeteinek történeti katasztere. A projekt különböző pályázati támogatásokból valósult meg, beleértve a CNCSIS, Román Tudományos Akadémia, Domus, NKA, Maros Megyei Múzeum, EGA, Szülőföld Alap és BGA támogatásait. OTKA pályázatok keretében 2008–2011 között az erdővidéki, a kézdi-orbai és a sepsi református egyházközségek, 2013–2016 között a görgényi egyházközségek inventarizációja készült el.

2016-ban megalakult az Erdélyi Református Múzeum, amely a Reformáció 500 programsorozat részeként, REB-támogatással jött létre. Az Erdélyi Református Múzeum tevékenységei közé tartozik a korábbi felmérő munka folytatása, kiegészítve a helyszíni állagmegóvással, valamint a használaton kívüli tárgyak, levéltári anyagok begyűjtésével.

Jómagam többször csatlakoztam a felméréshez, 2022-ben Szászföldön jártunk: Pócstelkén, Báznán, Románújfaluban, Balázstelkén, Pócstelkén, Bürkösön, Vízaknán. 2024-ben a Barcaságon: Zernyesten, Vidombákon, Barcarozsnyón, Barcaszentpéteren, Botfaluban, Feketehalmon, Erősdön, Hídvégen, valamint a Székelyudvarhely környéki Etéden vettem részt a munkában. A felmérés során klenódiumok, textíliák és levéltári anyagok egymással összefügő rendszere tárult fel. A projekten egy négyfős, két levéltárosból (Ősz Sándor Előd, Tóth Levente) és két művészettörténészből (Kovács Mária-Márta, Tamásné Horváth Iringó) álló csapat dolgozik. A helyszíni munkák során egységesen az első évek tapasztalatai alapján letisztult munkamódszert alkalmazták, amely magában foglalta az állapotfelmérést, a dokumentálást, a digitalizálást és a tárgyak csomagolását. Ennek során a szakemberek minden egyes tárgyról részletes dokumentációt készítettek a műtárgy jellemzőiről és állapotáról, amelyet részletes fotódokumentáció egészít ki. Ezt követően a klenódiumokat és a textíliákat védőcsomagolással látják el: a kisebb tárgyakat méretre szabott vászonzsákokba helyezik, a 17–18. századi textíliákat savmentes karton közé és kartonhengerre tekerik, a fémszállal hímzett tárgyakat pedig japánpapírral védik. A csomagoláson címke jelzi a tárgy legfontosabb adatait. Állományvédelmi okokból a tárgyakat lehetőség szerint az eredeti helyükön hagyják. Ugyan az Erdélyi Református Múzeum nem rendelkezik hatáskörrel a veszélyeztetett műtárgyak átszállítására vagy begyűjtésére, a szórványgyülekezetekből vagy megszűnt közösségekből esetenként mégis érkeznek be tárgyak.

Emellett sor kerül minden esetben a levéltári iratok lajstromozására, rendezésére (különösen az 1964 előtt keletkezett szálas iratok), tisztítására és digitalizálására is. A dokumentumokat palliumba csomagolták és savmentes dobozokba rendezik, hogy biztosítsák hosszú távú megőrzésüket. A levéltári anyagok begyűjtését az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanács 2002-es határozata teszi lehetővé, amely elrendelte a szórványosodó gyülekezetek iratainak az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltárba történő beszállítását. Ezeket átvételi jegyzőkönyvekben rögzítik.

A helyszíni munka nagyon fontos része a helyben fennmaradt tárgyakkal és iratokkal, valamint a szakszerű megőrzéssel, tárolással kapcsolatos tájékoztatás, ami kiterjed a lelkészekre, illetve a munkában a gyülekezet részéről jelen lévő tagjaira is, amelynek eredményeként elkezdődött a gyülekezetek részéről a konzerválási vagy restaurálási felvilágosítás iránti igény.

A helyszínen gyűjtött adatok utólagos feldolgozása jelenti a munka nagyobb részét, amely magába foglalja a műtárgyakról egy rövid, képekkel illusztrált leltár elkészítését, a levéltári anyagokról pedig részletes jegyzék összeállítását. Ezek elsősorban a gyülekezetek, esperesi hivatalok és az egyházkerület számára hasznosak. Az eddigi eredmények tudományos feldolgozása eddig kisebb tanulmányokban és a 2017-ben megjelent Kegyesség és/vagy reprezentáció. Erdély református öröksége című kiállítás katalógusában történt. A feldolgozás során azonban számos olyan téma körvonalazódik, amelyek további kiállítások, katalógusok vagy tanulmányok révén hozzájárulhatnak az egykori egyházi és világi erdélyi kultúra árnyaltabb megértéséhez.

A projekt eredményei között szerepel a digitális forrástár és a leltár létrehozása, valamint különböző kiadványok megjelentetése, történeti névtárak összeállítása. A két évtizedes munka magával hozta a tárgyak és levéltári anyagok nyilvántartására szolgáló sajátos igényeknek megfelelő adatbázis kialakítását is, ami ezidáig nem jött létre.

Ha az Erdélyi Református Múzeum tevékenységének lényegét szeretnénk megragadni, akkor támpontul szolgálhat a Múzeumok Nemzetközi Tanácsának (International Council of Museums - ICOM) múzeum definíciója. Különösen, ha azt nem személytelenül az intézményre, hanem annak lelkét adó elhivatott szakemberekre értelmezzük, akik már a múzeum jogi kereteinek létrejötte előtt is kutatták, megőrizték és értelmezték a reformátussághoz, és így mindannyiunkhoz kötődő tárgyi és szellemi örökséget. Az erdélyi magyar közösség szerencséjére a múzeum, mint intézmény meghatározása 2022-ben kiegészült azzal, hogy „Etikusan, szakszerűen és a közösségek részvételével működik és kommunikál, változatos tapasztalatot nyújtva az oktatás, a szórakozás, a reflektív gondolkodás és a tudásmegosztás terén.” Ezt a feladatot az Erdélyi Református Múzeum igen korlátozott anyagi mozgástere, optimálisnak nem nevezhető raktározási és kiállítási adottságai mellett is napról napra teljesíti. Sőt, ahogy azt a feltárómunka tapasztalata mutatja, egy országrész magyar közösségéért vállalnak olyan leletmentő, értékörző és konzerváló munkát, ami a rendes múzeumi működés fenntartása mellett kevesek számára elképzelhető. Erdélyben az elmúlt fél évezredben a reformátusság és a magyarság sokszorosan összefonódott. Itt az ideje felismerni, hogy a jövőre alapításának tizedik évfordulóját ünneplő múzeum „közösségek részvételével működő” kutató, gyűjtő, megőrző és értelmező munkája olyan mértékben hiánypótló, amelyre szerencsésebb történelmű országok komplett múzeumi hálózatot tartanak fenn.

 

A felvételek 2022-ben Bürkösön és Vízaknán, 2024-ben Erősdön, Zernesten és Etéden készültek.

 

---

A mohácsi csata és II. Lajos halálának közelgő 500. évfordulója előtt a 2010-es évek végétől Magyarországon megélénkültek az ütközettel foglalkozó tudományos kutatások. A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézetének munkatársaként a témához kapcsolódó képzőművészeti emlékek vizsgálatával részt vettem az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Pécsi Tudományegyetem konzorciuma által vezetett Mohács 1526–2026 – Rekonstrukció és emlékezet című, 2018 elején indult hároméves programban. Alapvetően a 18–19. századi hazai képzőművészettel foglalkozó kutatóként hamar szembesültem azzal, hogy a 19. századi történeti festészet mohácsi csatát és II. Lajost ábrázoló műalkotásai értelmezéséhez, az ikonográfiai típusok vizsgálatához, filozófiai-ideológiai hátterük elemzéséhez elengedhetetlen a témához kapcsolódó korábbi hazai és külföldi műalkotások megismerése, s azzal is, hogy ezek szisztematikus összegyűjtése, rendszerezése, elemzése még nem történt meg.

Címlap. New zeytung. Die Schlacht des Turckischenn Keysers mit Ludouico etwan König zu Vngern geschehen… [Leipzig], 1526. (részlet)

A tragikus ütközet fél évezredes évfordulója különösen élesen világít rá erre a fájó hiányra, hiszen a mohácsi csata sorsfordító eseményként, helyszíne pedig történeti emlékezethelyként kiemelt helyet foglal el a nemzeti tudatban és emlékezetben. A téma a korábbi művészettörténet-írásban jóval kevesebb figyelmet kapott, mint például a 17. század végi törökellenes visszafoglaló háborút, vagy az 1848–1849. évi forradalmat és szabadságharcot bemutató műalkotások. Különösen feltűnő a művészettörténeti érdeklődés hiánya, ha azt a történeti és hadtörténeti kutatások korábbi és újabb törekvéseivel és eredményeivel vetjük össze. Mivel a mohácsi csata és II. Lajos teljes ikonográfiája öt évszázad magyarországi és külföldi képzőművészetét fogja át, összeállításukhoz hazai és külföldi kutatók tudományos együttműködésére lesz szükség. A mohácsi csatához és II. Lajoshoz kapcsolódó 16–19. századi műalkotások rendszerező igényű bemutatásával ennek a nagyszabású, hiánypótló munkának az előkészítésére vállalkozom.

A kutatás során az is nyilvánvalóvá vált, hogy a mohácsi csatához kapcsolódó műalkotások vizsgálata számos területen a szorosan vett témánál tágabb kitekintésre ad lehetőséget. Figyelmet érdemel például az a jelenség, hogy a 16. századi sokszorosított grafikai ábrázolások egy része egyértelműen a politikai propaganda szolgálatában állt. A társadalom széles rétegeihez viszonylag gyorsan eljutó lapok azért ábrázolták gyakran a mai szemlélő számára is megdöbbentő naturalizmussal a törökök brutalitását, hogy felerősítsék, elmélyítsék a törökökkel szembeni gyűlöletet, s ébren tartsák a permanens fenyegetettség érzését. A hazai történeti kutatásban eddig kevés figyelmet kapott ugyanakkor az a jelenség, hogy hadseregük harciasságának, könyörtelenségének, kegyetlenségének toposza – mint a „hitetlenek” elleni harc eszköze – az oszmánok énképének, identitásának is büszkén vállalt része volt, s hogy a törökök megsemmísítésének néha brutális ábrázolásával reprezentatív európai műalkotásokon is találkozunk, itt is a „hitetlenek” elleni harc szükségességével indokolva a „vitézi tettek” könyörtelenséget.

Kettősség figyelhető meg a 16. századi keresztény Európa és az iszlám vallású Oszmán Birodalom ellentmondásos kapcsolatában is. Bár az európai politikai propaganda törekvése az volt, hogy a két hatalmi tényezőt kibékíthetetlen ellenségként állítsa szembe egymással, a valóságban kapcsolatuk ambivalens volt, hiszen keresztény államokkal kötött alkalmi szövetségei révén az Oszmán Birodalom is az európai hatalmi rendszer részévé vált. Az a korabeli narratíva sem fedi a valóságot, hogy az Oszmán Birodalom az európai kultúrától teljesen idegen, azt nem értő, ezért szétrombolni akaró műveletlen, barbár hatalom lett volna. A szigorú megkülönböztetés és elhatárolódás  ellen hatott, hogy a keleti utazásokról beszámoló útleírásokban, országismertetésekben az érdeklődők olvashattak a törökök társadalmi berendezkedéséről, szokásairól, viseletéről, szórakozásairól, családi kapcsolatairól, építészetükről, s ezeket a sajátosságokat a kiadványok illusztrációi is bemutatták.  

1. kép: Címlap. New zeytung. Die Schlacht des Turckischenn Keysers mit Ludouico etwan König zu Vngern geschehen… [Leipzig], 1526.

A mohácsi csatához kapcsolódó 16. századi ábrázolások

Bár a mohácsi csata ábrázolásai közül a legismertebbek a 19. századi hazai történeti festmények, az ütközethez kapcsolódó képekkel már jóval korábban találkozunk. A német nyelvű hírlevelek és röplapok már a csata után néhány héttel tájékoztatták a tragikus vereségről a helyi lakosságot. A hírlevelek alkalmanként többször felhasznált, a kiadói készletben található illusztrációi többnyire csak lazán, vagy egyáltalán nem kapcsolódtak a csatához, találunk közöttük például várostromot, keresztény katonák harcát, vagy egy város főterén a helyieket gyilkoló törököket ábrázoló fametszeteket. Az a korban népszerű képi toposz ugyanakkor, amely a keresztény páncélos nehézlovasság és a török könnyűlovasság összecsapását ábrázolta, már tartalmi megfelelést mutatott az ütközettel. Ezek a csataképek (1. kép) szemléletesen jelenítették meg a keresztény Európa és az iszlám vallású Oszmán Birodalom politikai, katonai, ideológiai, vallási szembenállását.

 2. kép: A mohácsi csata. Illusztráció az Ehrenspiegel des Hauses Österreichban. München, Bayerische Staatsbibliothek.

A 16. századból ismerünk olyan ábrázolásokat is, amelyek egyfajta korlátozott hitelességgel igyekezték bemutatni az ütközetet. A legjelentékenyebb közülük az Ehrenspiegel des Hauses Österreich című, 1555–1559 körül összeállított, több száz miniatúrával díszített krónikában található. Az illusztráció szemléletes példája történeti forrás és képzőművészeti alkotás szoros kapcsolatának, mivel a csatajelenet pontosan követi a mohácsi csatának a krónikában található, több történeti forrást felhasználó leírásának a részleteit. (2. kép) A mohácsi csatát és II. Lajost a győztes szemszögéből bemutató 16. századi oszmán-török miniatúrák többsége a szultán szolgálatában álló történetírók krónikáit illusztrálta. (3. kép)

 3. kép: A mohácsi csata. Miniatúra. In: Dzselálzáde Musztafa: Az országok osztályai és az utak felsorolása. Másolat. Wien, ÖNB.

A mohácsi csata a 18–19. századi képzőművészetben

A 18. században több nagy méretű festmény ábrázolta a mohácsi csatát, például egy mára elpusztult, 1724 körül készített freskó, amely a garamszentbenedeki bencés apátság ebédlőjének mennyezetét díszítette. Ez a kép, éppúgy, mint az a mohácsi csatát ábrázoló monumentális olajfestmény, amelyet az 1750-es években a bécsi Erdélyi Udvari Kancellária számára feltehetően August Rumel festett, a tragikus ütközet országos emlékezetét örökítette meg. (4. kép) Rumel ugyanakkor alkotásán nem a katasztrofális bukást, hanem a magyarok küzdelmének bátor, hősies voltát hangsúlyozta, egy olyan pillanatot mutatva be, amikor még nem dőlt el végérvényesen a harc. Mind a csata helyi, mind országos emlékezetét megörökítették Dorffmaister Istvánnak a mohácsi püspöki nyaralóba készült, az első és az 1687. évi második, győztes mohácsi csatát ábrázoló, 18. század végi pannói, illetve II. Lajost ábrázoló portréja. Az első és a második mohácsi csata együttes ábrázolása részben egyfajta birodalmi szemlélethez kapcsolódott: az első csatában elszenvedett vereséget a Habsburg Birodalom által vezetett egyesült sereg győzelme tette jóvá. Bár a mohácsi csata a nemzet történeti tudatában és kulturális emlékezetében igazából csak a 19. században foglalta el a ma is képviselt szimbolikus, mitikus helyét, ezek a 18. századi monumentális munkák részben már  megelőlegezték ezt a kiemelt pozícióját.  

4. kép: August Rumel (?) A mohácsi csata (1756–1758?) Bécs, Magyar Nagykövetség.

A 19. század második felében számos hazai festőnk ábrázolta a mohácsi csatát és  az ahhoz kapcsolódó eseményeket. A műalkotások ismertségét növelte, hogy a sajtóban alkalmanként reprezentatív műmelléklet, illetve illusztráció is megjelent róluk. Ezek a széles körben terjesztett sokszorosított grafikák népszerűsítették a történeti festészetet, bővítették az olvasók történeti ismereteit, s alakították  történeti tudatukat. Ez utóbbiban fontos szerepe volt a festményekről kialakult hírlapi vitáknak is, köztük például annak, amely 1857-ben Than Mór Mohácsi csata című alkotása (5. kép) kapcsán bontakozott ki. A vitában a hősiesen küzdő magyarok emléke iránti tisztelet és megbecsülés mellett olyan hangokkal is találkozunk, melyek a csata elvesztését és a király elmenekülését szégyenletesnek tartották.

5. kép: Than Mór: A mohácsi csata. 1856. Kassa, Kelet-szlovákiai Múzeum.

A 19. században népszerű volt Dobozi Mihálynak és feleségének a mohácsi csatához kapcsolódó története is. A hagyomány szerint Dobozi Mihály a törökök elől való menekülés során – hogy ne kerüljön az ellenség kezére – megölte feleségét, majd az üldözőkkel harcolva hősi halált halt. (6. kép) Giovanni Michele Bruto itáliai történetíró, illetve Zermegh János 16. századi krónikái megcáfolják azt a korábbi nézetet, amely szerint Doboziné csak a 19. századi feldolgozásokban válik egyenrangú és  cselekvő szereplőjévé a történetnek, hiszen már a korábbi  leírásokban is maga kérte férjét, hogy ölje meg, mielőtt üldözőik utolérik őket. A női olvasókat is megcélzó 19. század eleji hazai irodalmi almanachokban kirajzolódó női nemzeti panteonban az erkölcsi tisztaságot Dobozi Mihály felesége jelenítette meg.

6. kép: Székely Bertalan: Dobozi Mihály és hitvese (Dobozi, 1526-ban). 1861. SZM – MNG.

A magyar történelem női hősei között tartjuk számon Perényi Imréné Kanizsai Dorottyát is, aki a legenda szerint 400 jobbágyával eltemettette a mohácsi csatamezőn elesett magyarokat. Bár a siklósi vár úrnőjéhez kapcsolódó kegyes tett emlékezete nemcsak a hazai köztudatban rögzült szilárdan, hanem a szakirodalomban is, a történeti kutatások számos kérdést vetnek fel valóságtartalmát illetően. A csata halottainak eltemetésére vonatkozóan korabeli forrásokkal csak török oldalról rendelkezünk, s ezek alapján az tűnik valószínűnek, hogy az ütközet oszmán és keresztény halottainak elhantolását a törökök végezték el. A téma képzőművészeti ábrázolásai a nemzeti gyászt jelenítik meg. (7. kép)

 7. kép: Orlai Petrics Soma: Perényiné eltemeti a mohácsi holtakat, 1860 k. SZM – MNG.

II. Lajos a 16–19. századi képzőművészetben

Mivel a csatában elhunyt II. Lajos alakja szorosan összekapcsolódott a mohácsi tragédiával, az 1526 után róla készült műalkotások legtöbbjén megemlítik halála helyét, idejét és körülményeit. A király az ütközetet ábrázoló számos műalkotáson is megjelenik, a csata előtti magyar haditanácsot bemutató oszmán miniatúrától Székely Bertalannak az ütközetet ábrázoló 19. századi festményéig. Foglalkoznunk kell ugyanakkor a fiatal király életében festett portréival is, hiszen alapvetően ezek voltak az előképei a halála után készült képmásoknak. I. Miksa uralkodása alatt, az 1510-es években megélénkültek a Habsburg-Jagelló dinasztikus házassági törekvések, amelynek csúcspontját az 1515. évi bécsi fejedelemtalálkozó és kettős eljegyzés (II. Lajos Habsburg Máriát, I. Miksa pedig jelképesen II. Lajos testvérét, Jagelló Annát jegyezte el) jelentette. Ez a jelentékeny képzőművészeti reprezentációval – köztük számos II. Lajos-portréval – is kísért esemény alapozta meg a Habsburg Birodalom cseh és magyar trónigényét. A fiatal uralkodópár házasságkötése után, az 1520-as években megélénkült a budai udvari művészet: udvari festőjük, Hans Krell például több portrét készített róluk. Cseh trónökösként, illetve királyként is több képmás ábrázolta életében II. Lajost, köztük például egy kályhacsempe, illetve Csehország első, 1518-ban Nürnbergben készített térképe.

 

II. Lajos portréinak ikonográfiai típusa

II. Lajos páncélos portréi

II. Lajos 16–19. századi képmásainak több ikonográfiai típusát különböztethetjük meg. Páncélos portréi közül a legismertebb a Nádasdy-féle Mausoleum (1664) ábrázolása. (9. kép) A Mausoleum szinte megjelenésétől óriási hatást gyakorolt a hazai képzőművészetre: uralkodóábrázolásaival könyvillusztrációkon, önálló sokszorosított grafikai lapokon, falképeken, festménysorozatokon egyaránt találkozunk. Bár a Mausoleum portréinak nagy része fiktív volt, a 20. század elejéig meghatározta a hazai uralkodóábrázolásokat, köztük II. Lajosét is.

 

II. Lajosnak számos olyan portréját is ismerjük, amelyen egy valóban létező, a 20. század közepéig az ő egykori tulajdonaként számontartott, hosszú ideig a látogatók előtt is nyitva álló bécsi császári fegyvertárban őrzött, aranyozott díszvértben látható. Először Dorffmaister István ábrázolta a fiatal uralkodót ebben páncélban az 1780-as évek közepén készített festményein. (10. kép) A díszvért a 19. században ismert volt Magyarországon, mivel kétszer is kiállították Budapesten Fényképét több újság közreadta, s számos összefoglaló történeti munkában szerepelt. Ismertségét jelzi, hogy Holló Barnabás II. Lajost ábrázoló lovasszobrán, illetve Vasadi Ferencnek a Parlament dunai homlokzatát díszítő szobrán is feltűnik.

 

II. Lajos halálának és holtteste megtalálásának ábrázolása 

A 16. század végétől ismertek olyan képzőművészeti alkotások, amelyek II. Lajos halálához kapcsolódnak, s amelyeknek két, eltérő történetszemléletet tükröző ikonográfiai típusát különíthetjük el. Azok az ábrázolások, amelyeken a lováról a mocsárba zuhanó királyt látjuk, egyfajta kritikát is megfogalmaztak az ország akkori vezetésével szemben: nem tudták megvédeni a királyt a megalázó haláltól. A képeken az uralkodó végzetes bukása az ország bukását is megjelenítette. A Krisztus sírbatétele vagy a Levétel a keresztről vallásos kompozíciókat megidéző másik típus, amely a király holttestének megtalálását ábrázolta, ezzel szemben azt sugallta, hogy II. Lajos hősi halálával az országért és a keresztény hitért életét áldozó mártírrá nemesedett.

Kutatásaim fontos eredménye, hogy Dorffmaister Istvánnak az 1780-as években készült, a mohácsi csatát ábrázoló festményének a szakirodalomban eddig számontartottaknál jóval nagyobb közvetlen hatása volt a 19. századi hazai képzőművészetben és emlékműállításban. Dorffmaister festményének egyik jelenetével, amely a szinte függőlegesen felágaskodó lováról hátraeső királyt ábrázolja, (11. kép) találkozunk egy 1843-ban megjelent történeti munka illusztrációján, egy 1846-ban készült emlékművázlaton, (12. kép) a II. Lajos királyhoz címzett mohácsi gyógyszertár ajtaját díszítő reliefen, az 1860-as években felállított mohácsi emlékmű fémre festett képén, illetve Kiss György 19. század végi reliefjén is.

 13. kép. Orlai Petrics Soma: II. Lajos holttestének feltalálása. 1851. Debrecen, Református Kollégium.

Bár II. Lajos holtteste megtalálásának jelenetével már egy 17. század végi történeti munka illusztrációján találkozunk, 19. századi festményeken – elsősorban Orlai Petrics Soma (13. kép) és Székely Bertalan alkotásán – vált emblematikus ábrázolássá. A 19. században egyre nagyobb hangsúly került a mohácsi csatában elesett „nemzeti hősök” helytállására, önfeláldozására. Az 1687. évi második mohácsi csatának vagy Szigetvár visszafoglalásának a bemutatása a 19. századi történeti festészetben visszaszorult, II. Lajost vagy Zrínyi Miklóst már nem birodalmi, hanem életüket a hazájukért feláldozó nemzeti hősként mutatták be.

 

A mohácsi csata és II. Lajos halála helyszínének emlékezete

 A 16–17. századi európai térképeken és látképeken olvasható rövid eseményismertetések és többnyire sematikus ábrázolások a korabeli illusztrált hírlevelekhez hasonlóan hírközlő funkciót is elláttak. A Magyarország-térképeken egy-egy helység neve mellett található,  korábbi eseményekre vonatkozó szövegek és képek egyfajta történelmi kánont alakítottak ki és konzerváltak, s a jelzések emlékezeti helyekként kanonizálták a csaták helyszínét is. Mohács, illetve Szigetvár neve mellett több térképen találkozunk II. Lajos, illetve I. Szulejmán halálának említésével. 17. századi térképeken olvasható feliratokban gyakran állították szembe az 1526. évi ütközet keresztény áldozatainak számát a második, győztes mohácsi csata török halottaiéval.

A mohácsi csata helyszínének említésével a környéket meglátogató 16–18. századi utazók útleírásaiban is találkozunk. Egy 16. századi leírás fontos adatot szolgáltat a csata emlékműveinek korai történetéhez. A német utazó szerint az ütközet helyszínén egy nagy fa alatt „örök emlékezetre” keresztény harcosok ezreinek csontjait és koponyáját halmozták fel. Bár elképzelhető, hogy a halom a mezőgazdasági munkák során előkerült csontok, koponyák összegyűjtésével alakult ki, figyelemreméltó, hogy az utazó ámulatra méltó emlékműként értelmezte a jelenséget, először adva hírt a csata helyszínéhez kapcsolódó, keresztény oldalról történő emlékműállítási törekvésről. A mohácsi csata első helyi emlékművét a 17. században a győztesek hozták létre. A  ma Törökdombként ismert halom tetején emelt faépítmény a muszlimok zarándokhelyévé vált.

A mohácsi csata és a fiatalon elhunyt király emlékének helyi megörökítésében a korábbi egyházi kezdeményezések után az 1830-as évektől megjelentek a világi törekvések is. Mohács városa 1836-ban beadványban fordult Baranya vármegyéhez, hogy támogassa emlékműállítási kezdeményezésüket, s tegyen közzé felhívást a környező megyékben is az adakozásra. A felhívás a tragikus csatát és a király halálát már az egész nemzet legnagyobb és legszomorúbb veszteségeként említette, egy pozsonyi újságban megjelent írások pedig országos ismertséget szereztek az akciónak.

 

---

A mohácsi csatához, illetve II. Lajoshoz kapcsolódó megmaradt, vagy csak forrásokból ismert 16–19. századi ábrázolások elemzése lehetővé teszi a képi motívumok átvételének, hagyományozódásának és megújulásának a vizsgálatát. Az ikonográfiai típusok összevetése rávilágít azokra a szemléleti, ideológiai változásokra, amelyek a mohácsi csatának, II. Lajos szerepének vagy az első és a második mohácsi csata jelentőségének megítélésében  az évszázadok alatt végbementek. A kutatás eredményeit bemutató tervezett monográfiát a mohácsi csatával foglalkozó szakértők, tudósok, a média és az érdeklődők, illetve a 2026-os országos emlékév szervezői pontos, megbízható adatokat tartalmazó szöveges és képi forrásgyűjteményként használhatják majd. A kutatás során összegyűjtött és elemzett műalkotások és előképeik nemcsak a mohácsi csata és II. Lajos tervezett ikonográfiájához jelentenek alapvető forrást, hanem segítséget nyújtanak a hazai és esetleg külföldi múzeumoknak az emlékkiállítások anyagának összeállításában is.

A kutatási program (OTKA/NKFIH PD112126. sz., vezető kutató: Havasi K.) – kisebb megszakításokkal – 2015 és 2020 között folyt a BTK Művészettörténeti Intézetében és a magyarországi romanika néhány meghatározó emlékéhez (Eger, Pécs, Székesfehérvár), kapcsolódott. A kutatási program egyik kiindulópontját „A középkori egri székesegyház az 1200-as évek elején. Király, püspökök és újjáépülő székesegyházak a korabeli Magyarországon. I-II.” című (2011) PhD disszertációban foglalt munkák folytatása jelentette. A munkák elsősorban a részletesebb helyszíni vizsgálatokra (kőtárak és épületmaradványok) és archívumokban való kutatásokra épültek, természettudományos vizsgálatokkal és dokumentálási lehetőségekkel kiegészítve. Mindezek az eddigi ismeretek elmélyítését, kibővítését és az eredmények kiadásra való előkészítését célozták.

Angyal alakjával dísztett ívhát a középkori pécsi székesegyházból. 12. század harmadik negyede. (Pécs, Dómkőtár. Fotó: Mudrák A. © 2017. március)

A középkori egri székesegyház és az Eger környéki romanika emlékei

A kutatási program alatt folytatódott a középkori egri székesegyház kőfaragványainak, díszítőfaragványainak, valamint festett töredékeinek felmérése, dokumentálása és katalogizálása (Eger, Dobó István Vármúzeum kiállításai és múzeumi raktárak). Az Árpád-kori székesegyház ma ismert kőfaragvány-töredékei tekintetében ez a feldolgozás nagyjából teljesnek mondható. A darabok jelentős részéről manuális felmérési rajzok, továbbá a 2015-ig kiállításban és a régi raktári rendben őrzött faragványokról részletes fotódokumentáció és műtárgyfelvételek készültek. Az Árpád-kori székesegyház építéstörténete szerencsés módon gazdagodott a déli várfalból kibontott, a székesegyház 12–13. század fordulójára helyezhető megújításhoz köthető kora gótikus féloszlop-fejezetek, valamint a várfalban megfigyelt számos további építészeti töredék (bordák, párkányok) feldolgozásával.

A feldolgozás során kiemelt figyelmet kapott az egri középkori székesegyház azóta elpusztult, csupán archív dokumentumokban és középkori kőfaragványokon tanulmányozható kifestéseinek, falképdíszének vizsgálata. Ezen belül különösen a jól megragadható volt a székesegyház késő 12. századra, 12–13. század fordulójára datálható – a déli kapuzattal és annak előterével összefüggésbe hozható – festett díszt őrző faragványcsoportja. A környékbeli középkori templomok festett emlékanyagának összegyűjtése, feldolgozása során az egykori püspöki birtok Nagytálya középkori templomának többrétegű későközépkori falképdíszének, kifestésének töredékei voltak művészettörténetileg is jól körvonalazhatók, ezen belül stílusában, kvalitásaiban is figyelemre méltók az egykori plébániatemplom 1400-as évek elejére helyezhető figurális falképdíszének fragmentumai.
Részletesebb feldolgozást kapott a román kori székesegyház 12. századra, illetve a 12–13. század fordulójára helyezhető, festett díszt őrző faragványcsoportja (falpillérfők, kapu, boltozati bordák). Ezek művészettörténeti összefüggéseiről tanulmány készült [Havasi K.: Egy festett díszű román kori kapuzat és a középkori egri székesegyház kifestésének töredékei, Ars Hungarica XLI. (2015), 222–254. ]. Ezek mellett az in situ építészeti maradványokon további helyszíni, hitelesítő vizsgálatai zajlottak, amíg erre lehetőség volt. Ebben többek között az Árpád-kori székesegyház északi mellékszentélye és főszentélye közötti in situ lépcsőmaradvány, a román kori szentély területe, valamint a hosszház nyugati részének tengelyében fekvő kitüntetett helyzetű, kváderfalazatú s egykor boltozott sírkamara volt érintett. Az „in medio ecclesiae” fekvő sírkamra az Árpád-kori székesegyház egyik meghatározó, reprezentatívabb (és a későbbi évszázadokban is megőrzött) temetkezésének eddig kevéssé vizsgált építészeti emléke. A kutatási program keretében került sor a sírkamra részletesebb épületrégészeti, történeti vizsgálatára és a rá vonatkozó dokumentumok és ismeretek áttekintésére [Havasi K.: „Cuius corpus requiescit in ecclesia Agriensi” Archaeológiai Értesítő Vol. 142. (2017), 129–166.].

A muzeálisan az egri gyűjteményekhez, történeti, művészettörténeti vonatkozásban pedig a 12–13. századi egri székesegyházhoz is kötődő Eger környéki romanika emlékei közül, részletesebb feldolgozást kaptak a kácsi bencés apátsághoz tartozó román kori kőfaragványok [Havasi K.: A kácsi bencés apátág román kori kőfaragványai, Művészettörténeti Értesítő LXIV. (2015), 5–43.]. Továbbá Noszvaj, Szomolya, Feldebrő, Váraszó, Bükkszentmárton 12–13. századi kőfaragványainak felmérésével és a fragmentumokra és az egykori épületekre vonatkozó archív dokumentumok feldolgozásával, valamint helyszíni munkával bővült a kutatás. 

Eger. Festett díszű falpillérfő a középkori székesegyházból. Faragvány: kora 12. század, kifestés: 12. század második fele/12. század vége(?) (Felmérés: Havasi K., 2015)

Székesfehérvár

A székesfehérvári Szűz Mária-prépostsági templomhoz köthető magas kvalitású, nagyrészt márványból faragott, 11. és kora 12. századi kisépítészeti töredékek (mellvédes szerkezetű rekesztő-architektúra és díszpadlók töredékei, valamint egy árkádos szerkezetű építmény) elmélyültebb és részletesebb művészettörténeti vizsgálata folytatódott. Székesfehérváron a márványfaragványok revideált áttekintése során az egykori királyi bazilika 11. századi opus sectile díszpadlójának újabb, formai változatosságra valló részletei váltak ismertté. A székesfehérvári kutatások eredményeiről előzetes publikáció született [Havasi K.: Bevezető a székesfehérvári „királyi bazilika” 11. századi márványfaragványainak anyagvizsgálatához. In.:Interdiszciplinaritás. Archeometriai, régészeti és művészettörténeti tanulmányok. Szerk.: Ridovics A. et al. Budapest 2017, 99–115.] A fentiek a 11. századi székesfehérvári faragványokról írtakkal együtt a Székesfehérvárra tervezett a Szűz Mária prépostság történetét és emlékanyagát bemutató megvalósítás alatt álló kiállítás tudományos forgatókönyvébe is beépültek.

Székesfehérvár: márvány törpeárkádív lezárása állatküzdelem jelenetével az egykori Szűz Mária-prépostsági templomból. 1100-as évek eleje. (Felmérési rajz: Havasi K.)

Pécs: levéldíszes párkánytöredék a déli altemplomi lejáratról. 12. század utolsó negyede. (Pécs, Dómkőtár. Fotó: Mudrák A. © 2017. március)

Pécs

A pécsi román kori emlékanyag a kiindulásként szolgáló doktori dolgozatban, mint az egri késő 12. századi, 1200 körüli emlékanyag egyik párhuzama és lehetséges előzménye, valamint formai-tipológiai (s részben stiláris) előfutára szerepelt. Pécsett a középkori székesegyház 12. századi faragvány együttesein belül a Szent Kereszt-oltár és az altemplomi lejáratok környezetéhez utalható, apostolalakokkal dísztett, ornamentális, vakfülkesorral tagolt – leginkább valamiféle rekesztő részeként értelmezhető – szerkezet töredékeinek, valamint az altemplomi lejáratoknak és különösen azok „keretarchitektúrájának” (építéstörténeti és művészettörténeti kontextus) vizsgálata haladt előre. Emellett a román kori székesegyház 12. századi márványfaragványainak művészettörténeti és építészettörténeti kontextusára vonatkozó vizsgálatok folytatódtak (nyugati kapu, vésett díszű ornamentális és figurális töredékek). A kapuzattokkal összefüggő kérdésekről egyelőre kéziratos tanulmány készült [Jegyzetek a pécsi székesegyház román kori kapuzatairól, várható megjelenés: 2022.] A korábban megkezdett pécsi levéltári kutatások folytatása nyomán a Dómkőtárban őrzött faragványok 19–20. század eleji kutatatás- és gyűjteménytörténeti képe vált árnyaltabbá, ezek közreadása a közeljövő feladata.

A fenti, egri, pécsi és székesfehérvári munkák eredményei továbbá beépültek a középkori magyarországi művészetről elsősorban külföldiek számára készült átfogó kötet román kori szobrászatról szóló fejezetébe: Havasi K.: Romanesque Sculpture in Medieval Hungary. In: Barral i Altet, X. et al. (szerk.): The Art of Medieval Hungary. Roma 2018, 145-163. és a csatlakozó katalógustétekben uo. 367–373. és 359–366.

          

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bal: Pécs: Szent Bertalan apostolt ábrázoló, egykor festéssel díszített kőlap töredéke a középkori székesegyházból. 12. század harmadik negyede (Pécs, Dómkőtár. Fotó: Mudrák A. © 2017. március) Jobb: Pécs: apostolfigurát ábrázoló kőlap töredéke a középkori székesegyházból. 12. század harmadik negyede. (Pécs, Dómkőtár. Fotó: Mudrák Attila © 2017. március)

További helyszínek: Zalavár, Pécsvárad, Csoltmonostor, Kutaspuszta

A már említett, részletesebben feldolgozott korai székesfehérvári emlékek mellett a 11. századi előzmények tekintetében az egykori zalavári és a pécsváradi bencés apátsági templomhoz köthető magas kvalitású, nagyrészt márványból faragott kisépítészeti töredékek (mellvédes szerkezetű rekesztőarchitektúrák és díszpadlók fragmentumai) vizsgálata folyt. A rajzi felmérések és a belső összefüggéseket érintő analízis mellett szerkezeti, formai-tipológiai, stiláris (részben a székesfehérvári „körhöz” is kapcsolódó) kérdések körüljárására fókuszáltak a vizsgálatok. Azonban ezen a téren (is) még számos további teendő lenne.   

A program utolsó évében Kutaspuszta (Székkutas) elpusztult Árpád-kori templomának régészeti kutatások által felszínre hozott csekély számú, de annál érdekesebb 12. századi töredékének vizsgálata kezdődött el. A töredékből korábban még Tóth Melinda rekonstruálta az elenyészett egyház hajdani faragott díszét (B. Nagy K.–Tóth M.: Kutaspuszta Árpád-kori templomának díszítése. In: A középkori Dél-Alföld és Szer. Szeged 2000, 241–256.). Ugyanő hívta fel a figyelmet Kutaspuszta egykori székesfehérvári királyi bazilika 11. századi opus sectile maradványaihoz és a zalavári bencés apátság vésett díszű faragványaihoz is kötődő díszpadló-töredékeire. Csoltmonostoron az épület régészeti kutatása során (Juhász I.: A Csolt nemzetség monostora. In: A középkori Dél-Alföld és Szer. Szerk. Kollár T. Szeged. 2000, 281–303.) feltárt fehér- és vörösmárvány építészeti töredék, vésett díszű fejezetek (kisépítészeti alkotásokkal, részben talán szintén szentélyrekesztővel, oltárral összefüggő 12. és kora 13. századi márványfaragványok revideált feldolgozása zajlott. Kutaspuszta és Csoltmonostor töredékeiről a felmérések mellett a feldolgozás részeként részletes katalógustételek is készültek. Remények szerint művészettörténeti feldolgozásuk folytatódik.  

Vésett díszű állatalakos kockafejezet Csoltmonostorról (Vésztő-Mágor. Fotó: Mudrák A. © 2019.)

Felmérés és műtárgyfotó.

A kutatási programban érintett emlékcsoportokról részletes fotódokumentáció és magas színvonalú műtárgyfelvételek készültek Mudrák Attila munkájának köszönhetően. Emellett Egerben, Pécsen, Székesfehérváron Kutaspusztán, Csoltmonostoron, Zalaváron és Pécsváradon számos kőfaragvány manuális rajzi felmérése is elkészült.

Szalagfonatos mellvédlap töredéke nyúlra lecsapó sassal Zalavárról az egykori bencés apátságból. 1070–1080. körül. (Keszthely Balatoni Múzeum, Fotó: Mudrák Attila © 2018.)

Anyagvizsgálatok

A kutatási program keretében a(z MTA) CSFK Földtani- és Geokémiai Intézetével együttműködésben (Dr. Bajnóczi Bernadett vezetésével, Tóth Mária és munkatársaik közreműködésével) megkezdődött, illetve folytatódott a témában érintett középkori emlékek építőköveinek, díszítőfaragványainak és festéssel díszített töredékeinek anyagvizsgálata. Az anyagminták archeometriai feldolgozásának célja az Árpád-kori művészetben használt építőkövek és díszítőfaragványok provenienciájának pontosabb meghatározása, valamint bányahelyeik lokalizálása. A kutatási programban érintett helyszíneken és műtárgyállományon – ott ahol ezt a faragvány állapota lehetővé tette – mintavételre és részletes archeometriai módszerekkel történő műszeres vizsgálatokra került sor. Ahol ez a faragvány állapota miatt nem volt lehetséges, ott kizárólag helyszíni (roncsolásmentes) analízisre került sor a geológus, geokémikus kollégák közreműködésével. Az anyagvizsgálati eredmények kiértékelése, elemzése és összegzése folyamatban van, a tervek szerint többszerzős, interdiszciplináris tanulmány keretében kerülne majd sor a közzétételükre.  

A kutatási program keretében a középkori egri székesegyház, valamint az Eger környéki középkori templomok faragványtöredékeinek továbbá a székesfehérvári Szűz Mária-prépostsági templom („királyi bazilika”) 11–12. századi (főként márvány) faragványainak és az ezekkel is összefüggő átfaragott római kori kövek (Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum; Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria Kőtára, Magyar Nemzeti Múzeum) archeometriai vizsgálatára került sor. Ezen anyagok eredetük tisztázása céljából összevetésre kerültek a helybeli római kori – a fehérvári bazilika építésénél a 11. században építőanyagként és spolium-ként használt márványfaragványok, gránit oszloptörzsek anyagával. Továbbá a Dunántúl más, részben szintén római eredetű márványfaragványainak (Ják, Szentkirály, Savaria, Zalavár) anyagával is. Ezek mellett sor került a somogyvári bencés apátság, és pécsi székesegyház, valamint a diósgyőri Madonna és az egri reneszánsz emlékek egy-egy (Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria Kőtárában őrzött) fragmentumának anyagvizsgálatára is. Pécsen a székesegyházból fennmaradt márványfaragványok és inkrusztált munkák (Pécs, Dómmúzeum), Pécsváradon a Madonna dombormű egy töredékének, valamint a törpepillérek töredékeinek vizsgálatára került sor (részben helyszínen, roncsolásmentesen, részben kis felületű mintavétellel). Zalaváron a figurális és ornamentális márványfaragványok, padlótöredékek márványanyagának, valamint az egykori berakásos dísz jellegének, összetételének meghatározása céljából történt mintavétel. Szombathelyen Savaria egykori császári aulájához utalható inkrusztált márvány falburkolat-töredékek egyes (Járdányi Paulovics Romkert anyagából, Savaria Múzeum raktáraiban) darabkáit vizsgáltuk. Itt a cél elsősorban a Dunántúlról ismert és Árpád-kori fehér márvány faragványok anyagához összehasonlító minták gyűjtése, s az Árpád-kori „spolium-gyanús” esetekkel történő összehasonlítás lehetősége volt. A jáki bencés apátság nyugati kapujának fehér márványból faragott timpanonjának, és talán másodlagos felhasználású fehér márvány kváderének esetében a pontos anyag meghatározáson túl a kérdés szintén a helyi római kori anyaghoz való viszonyra, továbbá a közeli szentkirályi timpanon (Szépművészeti Múzeum-Magyar Nemzeti Galéria) és távolabbi Dunántúli fehér márványfaragványok bányahelyével, provenienciájával való kapcsolat feltárására irányult.

Végezetül két dél-alföldi emlék anyagvizsgálata zajlott a töredékeik felmérésével és művészettörténeti feldolgozásával párhuzamosan. A Hódmezővásárhely melletti Székkutas – Kutaspuszta elpusztult templomának 12. századi tegula és márványelemekből álló díszpadlójának, valamint Csoltmonostor vörös és fehér márványból készült kisépítészeti faragványainak vizsgálatára került sor.  Elsősorban azt a kérdést körüljárva, hogy márványanyagaik miként viszonyulnak más, dél-alföldi, illetve dél-erdélyi lelőhelyekhez, emlékekhez (Pl. Kutaspuszta/Hódmezővásárhely és a Maros-menti monostorok márványanyagához). A vörös színű márványok esetében pedig a gerecsei lelőhelyhez való viszony is kérdéses.

 

 

 

 

 

 

 

 

Bal: Pécs: inkrusztált díszű márványlap töredéke, festés nyomaival. 12. század közepe, második fele. (Pécs, Dómmúzeum. Fotó: Mudrák A. © 2017. március) Jobb: Pécs: madáralakos párkánytöredék a középkori székesegyházból. 12. század utolsó negyede. (Pécs, Dómkőtár. Fotó: Mudrák A. © 2017. március)

Az anyagvizsgálatokban érintett műtárgyak részletes jegyzéke:

I. Eger, középkori székesegyház

1. A 12–13. század fordulóján készült kisarchitektúra és díszpadló, valamint a reneszánsz faragványok „márványainak” vizsgálata (kiegészítő minták a korábbi vizsgálatokhoz, részben az újabb leletek nyomán)
2. Árpád-kori és (késő) gótikus székesegyház(ak) építkezéseihez (díszítőfaragványok, kváderek) használt különféle tufák és homokkövek analízise.
3. Az Árpád-kori és későbbi középkori festett faragványok vizsgálata. Falképrészletet őrző kváderek, festett román kori kapu és környezetének töredékei, az 1200 körüli boltozati bordák kifestése (mindezek egymáshoz való viszonya).
4. A sírköveken mutatkozó festés és pasztamaradványok, későközépkori faragványokon látható kifestésnyomok (Árpád-kori keresztes sírkövek, „Ráchel és fia Henrik” sírköve, kácsi bencés apátság sírköve; vörösmárvány sírkövek: „Nagyluccsei-tumba”; vésett díszű, puttófejes, feliratos reneszánsz sírkő)

II. Székesfehérvár, Szűz Mária-prépostsági templom (Szent István király Múzeum, MNM)

1. 11. századi díszpadló töredékei (szürke, fehér „márványok” és tegulák) és 11. századi kisépítészeti töredékek (mellvédlapok, oszloplábazat, profilált töredékek) anyagmeghatározása.
2. 1100 körüli, kora 12. századi sárkánypár küzdelmét ábrázoló, kisépítészeti alkotásból származó kőlap.
3. Dignius Secundianus-sírkő a székesfehérvári királyi bazilikából. (MNM Római kőtár)

III. Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Kőtár

1. Székesfehérvári mellvédlaptöredék, 11. század (SZIKM letét).
2. Somogyvár, indás-állatalakos fríztöredék (MNG, ltsz. 53.582).
3. Pécs, „Iacob” alakjával dísztett vésett, inkrusztált lap (MNG ltsz. 55.975) és apokaliptikus aggastyánt ábrázoló domborműtöredék (MNG ltsz. 55.977) - kizárólag helyszíni vizsgálat (mintavétel nélkül).
4. Eger, vésett díszű, puttófejes, feliratos reneszánsz töredék, 1500 körül (kölcsön: Dobő István Vármúzeum)
5. „Diósgyőri Madonna” (MNG ltsz. 55.981.)

III. Pécsvárad, bencés apátság

1. Madonna dombormű töredékei, 1100 körül (Pannonia regia 1994, Kat. 28.), Kiállítás.
2. Törpepillértörzs töredéke (11. század, Paradisum plantavit 2001, 411-412.o., Kat. V-5.: nem vizsgálható: helyette vett minta: Kápolna, Középpillér, DNy-i oszloptörzs.
3. Kisebb törpepillér-töredék, Kőtár, XII/2, 1119.
4. Rozettás díszítésű töredék, 11. század (Pannonia regia 1994, Kat. I-29.), Kőtár.

IV. Pécs, Dómkőtár

1. Inkrusztrált díszű töredék,12. század utolsó harmada (Szőnyi 1906, 419-420.)
2. Székesegyház Ny-i kapu, bal oldali béllet, alulról második rétegkő (átfaragott római)
3. Székesegyház Ny-i kapu, bal oldali lábazati zóna külső rétegköve
4. Székesegyház Ny-i kapu, jobb oldali béllet, alulról második rétegkő
5. Székesegyház Ny-i kapu, jobb oldali alsó bélletréteg, belső rétegkő
6. Székesegyház, Ny-i kapu töredéke, Raktár
7. Párkánytöredék, Ny-i kapu köre?, Raktár

V. Szombathely (Savaria Múzeum) és Ják

1. Az egykori császári aula márvány falburkolatainak töredékei (vizsgálati darabok kiválasztása helyszíni megtekintés nyomán).
2. Ják, bencés apátsági templom északi fala, építőanyagként felhasznált fehérmárvány-tömb (in situ)
3. Ják, kőtár, a nyugati kapu egykori fehérmárvány timpanonjának töredékei

VI. Zalavári 11. századi márványfaragványok anyagvizsgálata

1. Körfonatdíszes kőlemez nyúlra lecsapó sas ábrázolásával. 11. század. TÓTH S. 1990, 165. Kat. C.
2. Rozettadíszes töredék Zalavárról. TÓTH S. 1990, 162. o., Kat. 10. Ltsz. 2011.4.10.1.
3. János evangelista szimbólumával díszített oltárlaptöredék. 11. század. TÓTH S. 1990, 164-165. o., Kat. B.
4. Másodlagos felhasználás nyomait (fűrészelés) őrző római kori oszloptörzs-töredék Zalavár-Récéskútról. TÓTH S. 1990, 162. o., Kat. 8.
5. Kőlap töredék. TÓTH S. 1990, Kat. 21. Ltsz. 2011.4.2.13.
6. Kőlap töredék körfonattal és palmettával. Ltsz. 2011.4.2.12.
7. 03.29.7. – Körfonatdíszes töredékek griff- és madárábrázolással. TÓTH S. 1990. 164.o., Kat. 23. Ltsz. 2011.4.2.15.
8. 03.29.8. – Palmettadíszes padlólaptöredék. 11. század. TÓTH S. 1990., 164. o., Kat. 25., Ltsz. 2011.4.2.17.
9. 03.29.9. – Körfonatos, indadíszes töredék. 11. század? TÓTH S. 1990., 163. o., Kat. 19., Ltsz. 2011.4.2.11.
10. Feliratos töredék. TÓTH S. 1990., Kat. 17a, Ltsz. 2011.4.2.9.
11. Körfonatdíszes töredékek griff- és madárábrázolással. TÓTH S. 1990. 164.o., Kat. 22.
12. Zalavár: Oroszlánalakkal dísztett padlólap-töredék.  11. század. TÓTH S. 1990, 165. o. Kat. E.  MNM ltsz. 56.28.1. A.
13. Zalavár: Szalagfonatos töredék. 11. század. TÓTH S. 1990. 165. o., Kat. D.; MNM ltsz. 53.69.22.
14. Zalavár 11. században felirattal díszített, „küszöbkőként” felhasznált Karoling-kori fonatdíszes faragvány (gernda/szárkő), TÓTH S. 1990, 164. o., Kat. 24. 
15. Leveles-állatalakos díszű márványfaragvány töredéke Kőszárhegyről, MNM ltsz. 91.64. B.

VII. Székkutas – Kutaspuszta egykori Árpád-kori templom díszítőfaragványainak töredékei.

Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum 

1. Oroszlánalakos padlólap töredéke, ltsz. 99.1.1.
2. Szürkés erezetű fehérmárvány laptöredék, ltsz. 99.1.4.
3. Amorf márványtöredék, ltsz, 99.1.5
4. Rombusz alakú fehérmávány lap, ltsz. 99.1.11.
5. Szürkésfehér márvány laptöredék, ltsz. 99.1.7.
6. Zöldes színű töredék, ltsz. 99.1.27.
7. Kisméretű, sötétszürke pala laptöredék, ltsz. 99.1.27.
8. Kisméretű, világosszürke laptöredék, ltsz. 99.1.27.
9. Szürkésfehér márvány laptöredék, ltsz. 99.1.28.
10. Szürke erezetű fehérmárvány darab, ltsz. 99.1.28.
11. Fehér márványlap töredéke, ltsz. 99.1.28.
12. Nagyméretű tégla, ltsz, 99.1.14.
13. Hármoszögletes padlótégla töredéke, ltsz. 99.1.21.
14. Négyzetes padlótégla, ltsz. 99.1.23.
15. Vöröses színű építőkő töredéke, ltsz. 991.26.

VIII. Csoltmonostor, Árpád-kori márványfaragványok: mintavételi lista

Vésztő-Mágor, Körös-Maros Nemzeti Park, Wenckheim-pince kiállítása  

1. Ívelődő fehér márvány tagozattöredék (oszloplábazat?), ltsz. 77.12.30.
2. Oszloplábazat vörösmárvány sarokgumójának töredéke, ltsz. 77.12.24.
3. Kisebb átmérőjű vörösmárvány oszloptörzs töredéke, ltsz. 77.12.94.
4. (Fejezethez tartozó) vörösmárvány vállpárkány töredéke, ltsz nélkül
5. Nagyméretű vörös márvány oszloptörzs-töredéke, ltsz. 77.12.167.
6. Fehér márvány oszloptörzs töredéke. ltsz. 81.1. 24. (vö: 11. minta)
7. Fehérmárvány lap töredéke, ltsz. 77.12.191.
8. Profilált fehér márvány-lap töredéke, ltsz. 77.12.28.
9. Profilált vörösmárvány-lap töredéke, ltsz. 77.12.53.
10. Vörösmárvány lap töredéke (csapolásnyommal), ltsz. 80.1.34.
11. Fehér márvány oszloptörzs töredéke ltsz. 77.12.84. (vö. 6. minta)
12. Asztragalosszal díszített fejezettöredék, mészkő, ltsz. 77.12.31.
13. Mészkő oszloptörzs töredéke, ltsz. 77.12.75.
14. Vésett díszítésű fehérmárvány fejezet, ltsz. 77.12.3.

Feliratos márványlap töredéke Zalavárról. 1070–1080 körül. Keszthely, Balatoni Múzeum, Fotó Mudrák Attila © 2018.)