Címlap. New zeytung. Die Schlacht des Turckischenn Keysers mit Ludouico etwan König zu Vngern geschehen… [Leipzig], 1526. (részlet)
A mohácsi csata és II. Lajos halálának közelgő 500. évfordulója előtt a 2010-es évek végétől Magyarországon megélénkültek az ütközettel foglalkozó tudományos kutatások. A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézetének munkatársaként a témához kapcsolódó képzőművészeti emlékek vizsgálatával részt vettem az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Pécsi Tudományegyetem konzorciuma által vezetett Mohács 1526–2026 – Rekonstrukció és emlékezet című, 2018 elején indult hároméves programban. Alapvetően a 18–19. századi hazai képzőművészettel foglalkozó kutatóként hamar szembesültem azzal, hogy a 19. századi történeti festészet mohácsi csatát és II. Lajost ábrázoló műalkotásai értelmezéséhez, az ikonográfiai típusok vizsgálatához, filozófiai-ideológiai hátterük elemzéséhez elengedhetetlen a témához kapcsolódó korábbi hazai és külföldi műalkotások megismerése, s azzal is, hogy ezek szisztematikus összegyűjtése, rendszerezése, elemzése még nem történt meg.
A tragikus ütközet fél évezredes évfordulója különösen élesen világít rá erre a fájó hiányra, hiszen a mohácsi csata sorsfordító eseményként, helyszíne pedig történeti emlékezethelyként kiemelt helyet foglal el a nemzeti tudatban és emlékezetben. A téma a korábbi művészettörténet-írásban jóval kevesebb figyelmet kapott, mint például a 17. század végi törökellenes visszafoglaló háborút, vagy az 1848–1849. évi forradalmat és szabadságharcot bemutató műalkotások. Különösen feltűnő a művészettörténeti érdeklődés hiánya, ha azt a történeti és hadtörténeti kutatások korábbi és újabb törekvéseivel és eredményeivel vetjük össze. Mivel a mohácsi csata és II. Lajos teljes ikonográfiája öt évszázad magyarországi és külföldi képzőművészetét fogja át, összeállításukhoz hazai és külföldi kutatók tudományos együttműködésére lesz szükség. A mohácsi csatához és II. Lajoshoz kapcsolódó 16–19. századi műalkotások rendszerező igényű bemutatásával ennek a nagyszabású, hiánypótló munkának az előkészítésére vállalkozom.
A kutatás során az is nyilvánvalóvá vált, hogy a mohácsi csatához kapcsolódó műalkotások vizsgálata számos területen a szorosan vett témánál tágabb kitekintésre ad lehetőséget. Figyelmet érdemel például az a jelenség, hogy a 16. századi sokszorosított grafikai ábrázolások egy része egyértelműen a politikai propaganda szolgálatában állt. A társadalom széles rétegeihez viszonylag gyorsan eljutó lapok azért ábrázolták gyakran a mai szemlélő számára is megdöbbentő naturalizmussal a törökök brutalitását, hogy felerősítsék, elmélyítsék a törökökkel szembeni gyűlöletet, s ébren tartsák a permanens fenyegetettség érzését. A hazai történeti kutatásban eddig kevés figyelmet kapott ugyanakkor az a jelenség, hogy hadseregük harciasságának, könyörtelenségének, kegyetlenségének toposza – mint a „hitetlenek” elleni harc eszköze – az oszmánok énképének, identitásának is büszkén vállalt része volt, s hogy a törökök megsemmísítésének néha brutális ábrázolásával reprezentatív európai műalkotásokon is találkozunk, itt is a „hitetlenek” elleni harc szükségességével indokolva a „vitézi tettek” könyörtelenséget.
Kettősség figyelhető meg a 16. századi keresztény Európa és az iszlám vallású Oszmán Birodalom ellentmondásos kapcsolatában is. Bár az európai politikai propaganda törekvése az volt, hogy a két hatalmi tényezőt kibékíthetetlen ellenségként állítsa szembe egymással, a valóságban kapcsolatuk ambivalens volt, hiszen keresztény államokkal kötött alkalmi szövetségei révén az Oszmán Birodalom is az európai hatalmi rendszer részévé vált. Az a korabeli narratíva sem fedi a valóságot, hogy az Oszmán Birodalom az európai kultúrától teljesen idegen, azt nem értő, ezért szétrombolni akaró műveletlen, barbár hatalom lett volna. A szigorú megkülönböztetés és elhatárolódás ellen hatott, hogy a keleti utazásokról beszámoló útleírásokban, országismertetésekben az érdeklődők olvashattak a törökök társadalmi berendezkedéséről, szokásairól, viseletéről, szórakozásairól, családi kapcsolatairól, építészetükről, s ezeket a sajátosságokat a kiadványok illusztrációi is bemutatták.
1. kép: Címlap. New zeytung. Die Schlacht des Turckischenn Keysers mit Ludouico etwan König zu Vngern geschehen… [Leipzig], 1526.
A mohácsi csatához kapcsolódó 16. századi ábrázolások
Bár a mohácsi csata ábrázolásai közül a legismertebbek a 19. századi hazai történeti festmények, az ütközethez kapcsolódó képekkel már jóval korábban találkozunk. A német nyelvű hírlevelek és röplapok már a csata után néhány héttel tájékoztatták a tragikus vereségről a helyi lakosságot. A hírlevelek alkalmanként többször felhasznált, a kiadói készletben található illusztrációi többnyire csak lazán, vagy egyáltalán nem kapcsolódtak a csatához, találunk közöttük például várostromot, keresztény katonák harcát, vagy egy város főterén a helyieket gyilkoló törököket ábrázoló fametszeteket. Az a korban népszerű képi toposz ugyanakkor, amely a keresztény páncélos nehézlovasság és a török könnyűlovasság összecsapását ábrázolta, már tartalmi megfelelést mutatott az ütközettel. Ezek a csataképek (1. kép) szemléletesen jelenítették meg a keresztény Európa és az iszlám vallású Oszmán Birodalom politikai, katonai, ideológiai, vallási szembenállását.
2. kép: A mohácsi csata. Illusztráció az Ehrenspiegel des Hauses Österreichban. München, Bayerische Staatsbibliothek.
A 16. századból ismerünk olyan ábrázolásokat is, amelyek egyfajta korlátozott hitelességgel igyekezték bemutatni az ütközetet. A legjelentékenyebb közülük az Ehrenspiegel des Hauses Österreich című, 1555–1559 körül összeállított, több száz miniatúrával díszített krónikában található. Az illusztráció szemléletes példája történeti forrás és képzőművészeti alkotás szoros kapcsolatának, mivel a csatajelenet pontosan követi a mohácsi csatának a krónikában található, több történeti forrást felhasználó leírásának a részleteit. (2. kép) A mohácsi csatát és II. Lajost a győztes szemszögéből bemutató 16. századi oszmán-török miniatúrák többsége a szultán szolgálatában álló történetírók krónikáit illusztrálta. (3. kép)
3. kép: A mohácsi csata. Miniatúra. In: Dzselálzáde Musztafa: Az országok osztályai és az utak felsorolása. Másolat. Wien, ÖNB.
A mohácsi csata a 18–19. századi képzőművészetben
A 18. században több nagy méretű festmény ábrázolta a mohácsi csatát, például egy mára elpusztult, 1724 körül készített freskó, amely a garamszentbenedeki bencés apátság ebédlőjének mennyezetét díszítette. Ez a kép, éppúgy, mint az a mohácsi csatát ábrázoló monumentális olajfestmény, amelyet az 1750-es években a bécsi Erdélyi Udvari Kancellária számára feltehetően August Rumel festett, a tragikus ütközet országos emlékezetét örökítette meg. (4. kép) Rumel ugyanakkor alkotásán nem a katasztrofális bukást, hanem a magyarok küzdelmének bátor, hősies voltát hangsúlyozta, egy olyan pillanatot mutatva be, amikor még nem dőlt el végérvényesen a harc. Mind a csata helyi, mind országos emlékezetét megörökítették Dorffmaister Istvánnak a mohácsi püspöki nyaralóba készült, az első és az 1687. évi második, győztes mohácsi csatát ábrázoló, 18. század végi pannói, illetve II. Lajost ábrázoló portréja. Az első és a második mohácsi csata együttes ábrázolása részben egyfajta birodalmi szemlélethez kapcsolódott: az első csatában elszenvedett vereséget a Habsburg Birodalom által vezetett egyesült sereg győzelme tette jóvá. Bár a mohácsi csata a nemzet történeti tudatában és kulturális emlékezetében igazából csak a 19. században foglalta el a ma is képviselt szimbolikus, mitikus helyét, ezek a 18. századi monumentális munkák részben már megelőlegezték ezt a kiemelt pozícióját.
4. kép: August Rumel (?) A mohácsi csata (1756–1758?) Bécs, Magyar Nagykövetség.
A 19. század második felében számos hazai festőnk ábrázolta a mohácsi csatát és az ahhoz kapcsolódó eseményeket. A műalkotások ismertségét növelte, hogy a sajtóban alkalmanként reprezentatív műmelléklet, illetve illusztráció is megjelent róluk. Ezek a széles körben terjesztett sokszorosított grafikák népszerűsítették a történeti festészetet, bővítették az olvasók történeti ismereteit, s alakították történeti tudatukat. Ez utóbbiban fontos szerepe volt a festményekről kialakult hírlapi vitáknak is, köztük például annak, amely 1857-ben Than Mór Mohácsi csata című alkotása (5. kép) kapcsán bontakozott ki. A vitában a hősiesen küzdő magyarok emléke iránti tisztelet és megbecsülés mellett olyan hangokkal is találkozunk, melyek a csata elvesztését és a király elmenekülését szégyenletesnek tartották.
5. kép: Than Mór: A mohácsi csata. 1856. Kassa, Kelet-szlovákiai Múzeum.
A 19. században népszerű volt Dobozi Mihálynak és feleségének a mohácsi csatához kapcsolódó története is. A hagyomány szerint Dobozi Mihály a törökök elől való menekülés során – hogy ne kerüljön az ellenség kezére – megölte feleségét, majd az üldözőkkel harcolva hősi halált halt. (6. kép) Giovanni Michele Bruto itáliai történetíró, illetve Zermegh János 16. századi krónikái megcáfolják azt a korábbi nézetet, amely szerint Doboziné csak a 19. századi feldolgozásokban válik egyenrangú és cselekvő szereplőjévé a történetnek, hiszen már a korábbi leírásokban is maga kérte férjét, hogy ölje meg, mielőtt üldözőik utolérik őket. A női olvasókat is megcélzó 19. század eleji hazai irodalmi almanachokban kirajzolódó női nemzeti panteonban az erkölcsi tisztaságot Dobozi Mihály felesége jelenítette meg.
6. kép: Székely Bertalan: Dobozi Mihály és hitvese (Dobozi, 1526-ban). 1861. SZM – MNG.
A magyar történelem női hősei között tartjuk számon Perényi Imréné Kanizsai Dorottyát is, aki a legenda szerint 400 jobbágyával eltemettette a mohácsi csatamezőn elesett magyarokat. Bár a siklósi vár úrnőjéhez kapcsolódó kegyes tett emlékezete nemcsak a hazai köztudatban rögzült szilárdan, hanem a szakirodalomban is, a történeti kutatások számos kérdést vetnek fel valóságtartalmát illetően. A csata halottainak eltemetésére vonatkozóan korabeli forrásokkal csak török oldalról rendelkezünk, s ezek alapján az tűnik valószínűnek, hogy az ütközet oszmán és keresztény halottainak elhantolását a törökök végezték el. A téma képzőművészeti ábrázolásai a nemzeti gyászt jelenítik meg. (7. kép)
7. kép: Orlai Petrics Soma: Perényiné eltemeti a mohácsi holtakat, 1860 k. SZM – MNG.
II. Lajos a 16–19. századi képzőművészetben
Mivel a csatában elhunyt II. Lajos alakja szorosan összekapcsolódott a mohácsi tragédiával, az 1526 után róla készült műalkotások legtöbbjén megemlítik halála helyét, idejét és körülményeit. A király az ütközetet ábrázoló számos műalkotáson is megjelenik, a csata előtti magyar haditanácsot bemutató oszmán miniatúrától Székely Bertalannak az ütközetet ábrázoló 19. századi festményéig. Foglalkoznunk kell ugyanakkor a fiatal király életében festett portréival is, hiszen alapvetően ezek voltak az előképei a halála után készült képmásoknak. I. Miksa uralkodása alatt, az 1510-es években megélénkültek a Habsburg-Jagelló dinasztikus házassági törekvések, amelynek csúcspontját az 1515. évi bécsi fejedelemtalálkozó és kettős eljegyzés (II. Lajos Habsburg Máriát, I. Miksa pedig jelképesen II. Lajos testvérét, Jagelló Annát jegyezte el) jelentette. Ez a jelentékeny képzőművészeti reprezentációval – köztük számos II. Lajos-portréval – is kísért esemény alapozta meg a Habsburg Birodalom cseh és magyar trónigényét. A fiatal uralkodópár házasságkötése után, az 1520-as években megélénkült a budai udvari művészet: udvari festőjük, Hans Krell például több portrét készített róluk. Cseh trónökösként, illetve királyként is több képmás ábrázolta életében II. Lajost, köztük például egy kályhacsempe, illetve Csehország első, 1518-ban Nürnbergben készített térképe.
8. kép: Feltehetően Bernard van Orley után: II. Lajos magyar király arcképe. SZM – MNG.
Bár saját korában II. Lajos megítélése ambivalens volt, halála után a pozitív megítélés került túlsúlyba, s Európában hamarosan miles Christi-ként, Martyr Christi-ként kezdték tisztelni. A II. Lajosról halála után készült portrék egy részét özvegye, Habsburg Mária rendelte meg, (8. kép) annak a folyamatnak a részeként, melynek során – részben érzelmi okokból, részben a Habsburg-ház magyar és cseh trónigényének a megerősítésére – irodalmi és képzőművészeti eszközökkel kialakították és kanonizálták a hazájáért életét áldozó fiatal hős képét.
II. Lajos portréinak ikonográfiai típusa
II. Lajos páncélos portréi
II. Lajos 16–19. századi képmásainak több ikonográfiai típusát különböztethetjük meg. Páncélos portréi közül a legismertebb a Nádasdy-féle Mausoleum (1664) ábrázolása. (9. kép) A Mausoleum szinte megjelenésétől óriási hatást gyakorolt a hazai képzőművészetre: uralkodóábrázolásaival könyvillusztrációkon, önálló sokszorosított grafikai lapokon, falképeken, festménysorozatokon egyaránt találkozunk. Bár a Mausoleum portréinak nagy része fiktív volt, a 20. század elejéig meghatározta a hazai uralkodóábrázolásokat, köztük II. Lajosét is.
9. kép: II. Lajos. In: Mausoleum potentissimorum … Nürnberg, 1664.
10. kép: Dorffmaister István: II. Lajos. 1787, Mohács, Kanizsai Dorottya Múzeum.
II. Lajosnak számos olyan portréját is ismerjük, amelyen egy valóban létező, a 20. század közepéig az ő egykori tulajdonaként számontartott, hosszú ideig a látogatók előtt is nyitva álló bécsi császári fegyvertárban őrzött, aranyozott díszvértben látható. Először Dorffmaister István ábrázolta a fiatal uralkodót ebben páncélban az 1780-as évek közepén készített festményein. (10. kép) A díszvért a 19. században ismert volt Magyarországon, mivel kétszer is kiállították Budapesten Fényképét több újság közreadta, s számos összefoglaló történeti munkában szerepelt. Ismertségét jelzi, hogy Holló Barnabás II. Lajost ábrázoló lovasszobrán, illetve Vasadi Ferencnek a Parlament dunai homlokzatát díszítő szobrán is feltűnik.
II. Lajos halálának és holtteste megtalálásának ábrázolása
A 16. század végétől ismertek olyan képzőművészeti alkotások, amelyek II. Lajos halálához kapcsolódnak, s amelyeknek két, eltérő történetszemléletet tükröző ikonográfiai típusát különíthetjük el. Azok az ábrázolások, amelyeken a lováról a mocsárba zuhanó királyt látjuk, egyfajta kritikát is megfogalmaztak az ország akkori vezetésével szemben: nem tudták megvédeni a királyt a megalázó haláltól. A képeken az uralkodó végzetes bukása az ország bukását is megjelenítette. A Krisztus sírbatétele vagy a Levétel a keresztről vallásos kompozíciókat megidéző másik típus, amely a király holttestének megtalálását ábrázolta, ezzel szemben azt sugallta, hogy II. Lajos hősi halálával az országért és a keresztény hitért életét áldozó mártírrá nemesedett.
11. kép: Borsos József: Az 1526. évi mohácsi csata (Dorffmaister István festményének másolata). Részlet. 1837. Mohács, Polgármesteri Hivatal.
12. kép: Bartalits Mihály: II. Lajos emlékművének terve. Ceruzarajz, 1846. Magyar Nemzeti Levéltár Baranya Megyei Levéltára, Pécs.
Kutatásaim fontos eredménye, hogy Dorffmaister Istvánnak az 1780-as években készült, a mohácsi csatát ábrázoló festményének a szakirodalomban eddig számontartottaknál jóval nagyobb közvetlen hatása volt a 19. századi hazai képzőművészetben és emlékműállításban. Dorffmaister festményének egyik jelenetével, amely a szinte függőlegesen felágaskodó lováról hátraeső királyt ábrázolja, (11. kép) találkozunk egy 1843-ban megjelent történeti munka illusztrációján, egy 1846-ban készült emlékművázlaton, (12. kép) a II. Lajos királyhoz címzett mohácsi gyógyszertár ajtaját díszítő reliefen, az 1860-as években felállított mohácsi emlékmű fémre festett képén, illetve Kiss György 19. század végi reliefjén is.
13. kép. Orlai Petrics Soma: II. Lajos holttestének feltalálása. 1851. Debrecen, Református Kollégium.
Bár II. Lajos holtteste megtalálásának jelenetével már egy 17. század végi történeti munka illusztrációján találkozunk, 19. századi festményeken – elsősorban Orlai Petrics Soma (13. kép) és Székely Bertalan alkotásán – vált emblematikus ábrázolássá. A 19. században egyre nagyobb hangsúly került a mohácsi csatában elesett „nemzeti hősök” helytállására, önfeláldozására. Az 1687. évi második mohácsi csatának vagy Szigetvár visszafoglalásának a bemutatása a 19. századi történeti festészetben visszaszorult, II. Lajost vagy Zrínyi Miklóst már nem birodalmi, hanem életüket a hazájukért feláldozó nemzeti hősként mutatták be.
A mohácsi csata és II. Lajos halála helyszínének emlékezete
A 16–17. századi európai térképeken és látképeken olvasható rövid eseményismertetések és többnyire sematikus ábrázolások a korabeli illusztrált hírlevelekhez hasonlóan hírközlő funkciót is elláttak. A Magyarország-térképeken egy-egy helység neve mellett található, korábbi eseményekre vonatkozó szövegek és képek egyfajta történelmi kánont alakítottak ki és konzerváltak, s a jelzések emlékezeti helyekként kanonizálták a csaták helyszínét is. Mohács, illetve Szigetvár neve mellett több térképen találkozunk II. Lajos, illetve I. Szulejmán halálának említésével. 17. századi térképeken olvasható feliratokban gyakran állították szembe az 1526. évi ütközet keresztény áldozatainak számát a második, győztes mohácsi csata török halottaiéval.
A mohácsi csata helyszínének említésével a környéket meglátogató 16–18. századi utazók útleírásaiban is találkozunk. Egy 16. századi leírás fontos adatot szolgáltat a csata emlékműveinek korai történetéhez. A német utazó szerint az ütközet helyszínén egy nagy fa alatt „örök emlékezetre” keresztény harcosok ezreinek csontjait és koponyáját halmozták fel. Bár elképzelhető, hogy a halom a mezőgazdasági munkák során előkerült csontok, koponyák összegyűjtésével alakult ki, figyelemreméltó, hogy az utazó ámulatra méltó emlékműként értelmezte a jelenséget, először adva hírt a csata helyszínéhez kapcsolódó, keresztény oldalról történő emlékműállítási törekvésről. A mohácsi csata első helyi emlékművét a 17. században a győztesek hozták létre. A ma Törökdombként ismert halom tetején emelt faépítmény a muszlimok zarándokhelyévé vált.
A mohácsi csata és a fiatalon elhunyt király emlékének helyi megörökítésében a korábbi egyházi kezdeményezések után az 1830-as évektől megjelentek a világi törekvések is. Mohács városa 1836-ban beadványban fordult Baranya vármegyéhez, hogy támogassa emlékműállítási kezdeményezésüket, s tegyen közzé felhívást a környező megyékben is az adakozásra. A felhívás a tragikus csatát és a király halálát már az egész nemzet legnagyobb és legszomorúbb veszteségeként említette, egy pozsonyi újságban megjelent írások pedig országos ismertséget szereztek az akciónak.
Mohács városa 1846-ban elkészíttette II. Lajos emlékművének tervét, az emlékmű azonban végül nem valósult meg. A helyi emlékműállítási törekvésekre formai szempontból elsősorban Dorffmaister István 18. század végi, a mohácsi csatát ábrázoló festménye hatott. Az 1846-os tervrajz előképe azonban nem csak Dorffmaister képe lehetett, egy 1843-ban Pozsonyban megjelent történeti munka fametszetes illusztrációja ugyanis egyértelmű hasonlóságot mutat Dorffmaister festményének jelenetével, illetve a vázlattal. Az 1864-ben magánkezdeményezésből megvalósult emlékművet díszítő, fémre festett olajkép, amely a lováról leeső II. Lajost ábrázolja, (14. kép) szintén egyértelmű rokonságot jelez Dorffmaister festményével, éppúgy, mint az a Kiss György által készített bronzrelief, amelyet az 1896–1897-ben közadakozásból újjáépített emlékművön helyeztek el. 1926-ban, a csata 400. évfordulóján rakták le a mohácsi Fogadalmi- vagy Emléktemplom alapkövét. Az épületegyüttes fontos eleme lett volna egy árkádsor, melynek közepére II. Lajos lovasszobra, fülkéibe pedig az első mohácsi csatában meghalt püspökök és főurak, illetve az 1687-es második mohácsi csata hadvezéreinek szobrait helyezték volna el. Az árkádsor megépült, a lovasszobor, illetve a hősök szobrai azonban nem készültek el.
14. kép. A mohácsi csata emlékszobra Mohács mellett. Fametszet. In: Magyarország és a Nagyvilág, 1874. augusztus 30.
A mohácsi csatához, illetve II. Lajoshoz kapcsolódó megmaradt, vagy csak forrásokból ismert 16–19. századi ábrázolások elemzése lehetővé teszi a képi motívumok átvételének, hagyományozódásának és megújulásának a vizsgálatát. Az ikonográfiai típusok összevetése rávilágít azokra a szemléleti, ideológiai változásokra, amelyek a mohácsi csatának, II. Lajos szerepének vagy az első és a második mohácsi csata jelentőségének megítélésében az évszázadok alatt végbementek. A kutatás eredményeit bemutató tervezett monográfiát a mohácsi csatával foglalkozó szakértők, tudósok, a média és az érdeklődők, illetve a 2026-os országos emlékév szervezői pontos, megbízható adatokat tartalmazó szöveges és képi forrásgyűjteményként használhatják majd. A kutatás során összegyűjtött és elemzett műalkotások és előképeik nemcsak a mohácsi csata és II. Lajos tervezett ikonográfiájához jelentenek alapvető forrást, hanem segítséget nyújtanak a hazai és esetleg külföldi múzeumoknak az emlékkiállítások anyagának összeállításában is.
