Az Ars Hungarica 2016/4. számának tanulmányai két, egymástól időben távol eső és viszonylag rövid időszakra fókuszálnak: az 1460–1510 és az 1890–1940 közötti évtizedekre. Mindkét korszak jellemzője a legkülönfélébb stílusok és hatások párhuzamos jelenléte: míg előbbiben a reneszánsz és a késő gótika egymás mellettisége, utóbbiban a historizmus, szecesszió és modernizmus akár egy életművön belül is kimutatható keveredése érzékelhető.
Pócs Dániel a mindeddig csupán egyetlen írásos forrás említéséből ismert magyarországi humanista könyvtár, Handó György pécsi prépost kódexeinek létezését dokumentálja, s nem kevesebb mint húsz fennmaradt kéziratot azonosít a könyvgyűjteményből, amely összetétele és kvalitása révén Vitéz János ezzel egy időben kialakított bibliotékájával vetekszik. Juhos Rózsa a garamszentbenedeki Úrkoporsót tárgyalja a liturgiában betöltött szerepe felől közelítve: a tárgy szerkezeti elemeinek vizsgálatával és középkori liturgikus szövegek elemzésével keresi a választ arra, hogyan illeszkedhetett e többször restaurált, szétszerelt és átalakított tárgy eredeti funkciójában a húsvéti szertartásba. Lővei Pál egy selmecbányai sírkőlap Magyarországon ritkának számító halálábrázolása és a rajta olvasható (Clairvaux-i Szent Bernátnak tulajdonított) verssorok kapcsán elemzi a sírlap lehetséges képi és irodalmi forrásait, a férgek rágta holttestet megjelenítő síremlékek nyugat-európai „divatját”, a középkori haláltánc-ábrázolásokat és a memento mori műfajának irodalmi hagyományát. Endrődi Gábor a párizsi Louvre grafikai gyűjteményének egy 16. század eleji, Zenélő szerelmespárt ábrázoló rajzát határozta meg – meggyőző érveléssel cáfolva a korábban felmerült attribúciókat – a selmecbányai Szent Katalin-templom oltárát készítő MS mester műveként. Stíluskritikai elemzését a rajzon látható, a selmecbányai oltárképével rokonságot mutató MS jelzés is alátámasztja.
Székely Miklós az 1893-ban átadott marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeum létrejöttével és Róna Józsefnek a múzeum főhomlokzatára készített szoborcsoportjával foglalkozik, végigkísérve a díszítőprogram változását az első, sematikus címertervtől a megvalósult, a hun–székely eredetmítoszt és a székely–magyar rokonságot a modernizáció eszméjével összekapcsoló, monumentális alkotásig. Margittai Zsuzsa a 19. század végén, 20. század első évtizedeiben működő, részben saját, részben neves iparművészek tervei alapján dolgozó bútorgyáros, Mahunka Imre pályáját kíséri figyelemmel. Levéltári adatok és korabeli újságokban megjelent fotók segítségével rekonstruálja a nemzetközi kiállításokon is nagy sikert arató, de ma már alig ismert Mahunka-cég tevékenységét. Malustyik Mariann egy modern, bizonyos mértékig még Bauhaus stíluselemeket is magán viselő, kőszegi villaépület építéstörténetét írta meg. A házat 1933–1934 közt építették Küttel Nándor megbízásából a belsőépítészként, bútortervezőként is ismert, elsősorban a Rajna-vidéken, majd Berlinben tevékenykedő német Fritz August Breuhaus tervei alapján.
