Szeptember 2-án elhunyt Makky György, aki 1977 óta volt Kutatóintézetünk munkatársa. Életéről, munkásságáról Pataki Gábor szavaival emlékezünk.
Makky György 2020-ban Fotó: Hámori Péter
Makky György
Ha tehette, 1977-es belépése óta mindennap, vasár- és ünnepnapokon is, hajnali 5 körül már az Intézetben volt, s dolgozott. Besorolása, munkaköre fényképész volt, de valójában jóval több volt ennél. Régi, várbeli, intézeti műterme a falakat elborító fényképekkel és műtárgyakkal, az állandóan rotyogó kávéfőzővel igazi közösségi térré, izgalmas beszélgetések, viták színhelyévé vált, ahol a betérő saját kollégáin kívül olyan művészekkel, szakemberekkel, gyűjtőkkel találkozhatott, mint Kelecsényi Csilla, Gulyás Gyula vagy Kovács Ákos és Vörösváry Ákos. Legjobb barátja azonban Németh Lajos maradt, hosszú beszélgetéseik azután is folytatódtak, miután Németh az ELTE Művészettörténeti Tanszék vezetője lett.
De ki volt valójában ez a mindig kifogástalan eleganciával (öltöny, fehér ing, csokornyakkendő) öltözködő, ápolt, ősz szakállú úr? Már életkora s születési helye is bizonytalan. Az intézet személyzeti iratai alapján 1936. február 3-án született Pozsonyban, ám a Kisgrafika című szaklap 1972/1-2. számában megjelent írás szerint Genovában látta meg a napvilágot 1931-ben. Abban minden forrás megegyezik, hogy a prágai Képzőművészeti Akadémián grafika szakra járt, majd 1956-ban kalandos körülmények között szökött át Magyarországra. Rögtön a forradalomban találta magát, amiért börtönbe, majd internáló táborba került. Később természettudományos kiállítások rendezőjeként, diorámák-kivitelezőjeként került közelebb a vizualitáshoz. Új anyagokkal, öntési eljárásokkal kísérletezett, szakcikkeket publikált. Így ismerkedett össze a pályára lépni készülő neoavantgárd akkor még fiatal képviselőivel, Jovánoviccsal, Henczével, Nádlerrel, akiknek egy kicsit mentora, majd később fotósa lett (közreműködésével készült például a Liza Wiathruck-sorozat).
Mindeközben linómetszeteket, ex libriseket készített, 1968-ban önálló kiállításon mutatkozott be az OSZK-ban. Majd nagyot fordult a pályája: 1977-től – egy életre szólóan – az akkor még MTA Művészettörténeti Kutatócsoportnak nevezett intézmény fényképésze lett, Műtárgyakat fotózott, a kézikönyvek és az intézeti kiadványok, a munkatársak cikkei, könyvei illusztrációinak döntő hányada szeretett Hasselbladja segítségével született. De igazából itt is a kihívásokat szerette: a kiszállások, műemléki felmérések során Marosi Ernő kérésére állványok tetejére mászott egy-egy falképrészletért. Zentán Németh Lajossal közösen játszották ki a szerb rendőrök éberségét, hogy bejussanak a szecessziós tűzoltólaktanya belső udvarába, s tán az sem véletlen, hogy a 80-as években őt kérték fel arra, hogy a víz alatt, búvárruhában fotózza Velence málló cölöpjeit.
Beke László kérte meg először Hajas Tibor performanszainak dokumentálására. Ezzel indult az a ma már művészettörténeti jelentőségű fotósorozat, melyben Makky Gyuri megörökítette a 70-es, 80-as évek legfontosabb akcióit Kelecsényi Csillától Szirtes Jánoson át a Böröcz-Révész párosig. Fotói pontosak, „szöveghűek” voltak, de egyszersmind érzékeltetni tudták az egyes performanszok sajátosságain túl a kései Kádár-kor keserédes hangulatát. Felvételei így önálló értékkel bírnak, a MissionArt Galéria 2020-ban rendezett belőlük komoly kritikai és közönségsikerrel járó kiállítást.
De a 90-es évektől másfajta művei is nyilvánosságot kaptak. Kezdetben csak saját képességeinek kipróbálására készített türelemüvegeket. Ezek aztán többemeletes, sokszor 30-40 figurát és rengeteg tárgyat magukba foglaló jelenetekké váltak, megcsillantva készítőjük finom iróniáját is. Üvegeit később több önálló kiállítás mutatta be.
S mindezek mellett még mennyi mindenre maradt energiája! Egy ideig a Katona József Színház fotósa volt, mellette Gobbi Hildának segített a Bajor Gizi Színészmúzeum anyagának újra rendezésében, tárgyainak restaurálásában. Mert legyen szó képkeretről, barokk faragványról, csorba kerámiáról, gyakorlatilag minden kolléga és ismerős hozzá hordta restaurálni való tárgyait. S ez az alapvetően gyors mozgású, tulajdonképpen türelmetlen ember hallatlan türelemmel készítette üvegbe zárt világszínpadát, javította a régiségeket.
S mindez csupán vázlat lehet egy sokszínű, segítőkész emberről, egy felejthetetlen munkatársunkról, kollégáink doyenjéről, aki immár nem nyitja ki reggel 5-kor az Intézet ajtaját.
Gyuri, Isten Veled!
