Örömmel értesítünk mindenkit, hogy a Művészettörténeti Intézet tudományos tanácsadóját, Lővei Pált, az Akadémikusok Gyűlése a mai napon az MTA új levelező tagjává választotta.
Lővei Pál 1955-ben született Budapesten. 1974–1979 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi és Bölcsészettudományi Karán tanult, ritkaságszámba menő matematika–művészettörténet szakpárosítással. 1981-ben szerzett művészettörténetből egyetemi doktori címet, 1997-ben pedig művészettörténeti PhD-t. 2010 óta az MTA doktora. Szakterülete: középkori kőfaragás, síremlékek, kőanyagok; a műemlékvédelem elmélete és módszerei. A legszélesebb látókörű magyar művészettörténészek egyike, aki a művészet több ágára és korszakára kiterjedő tudását alapvetően a műemléki terület kutatójaként szerezte. Biztonsággal mozog a középkori építészet, a kőfaragás, valamint a műemlékvédelem történetének, metodikájának és gyakorlatának világában. Doktori dolgozata a középkori magyarországi síremlékek korpusza, egyben a magyar és közép-európai történelem másképp el nem érhető információinak gazdag tárháza is. Méltán tartja őt a nemzetközi szakma a terület közép-európai specialistájának. Pályájának kiemelkedő vonása az interdiszciplinaritás, nyitottsága a genealógia, a heraldika, az archontológiai kutatások felé, amit nagyon eredményes együttműködés egészít ki a modern természettudomány képviselőivel a középkori „vörösmárvány” emlékek kőanyagának izotópos geokémiai vizsgálatában. A közép-európai térség gótikus és reneszánsz kőfaragványainak anyagvizsgálatával lehetővé vált a kőbányák földrajzi elhelyezkedésének meghatározása, ami új horizontot nyitott a gazdaság- és művészettörténeti kutatásban. Módszertani következetességének eredményeit újabban a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoportja „fedezte fel”; a velük való együttműködés inspirálja kutatásainak Porfir, kő, márvány. Kőanyagok, kőfaragók, kőberakások a középkori Magyarországon (Művészettörténet és gazdaságtörténet) című monografikus összegzését. Munkássága a modern magyar művészettörténet-írás egyik leginkább figyelemreméltó példája.
