A kötet vendégszerkesztői, Kovács Gergely és F. Dóczi Erika az immár harmadik interjúkötettel az OMF megalapítása előtti korszakig nyúlnak vissza, az eddigi két gyűjteménytől (Enigma no. 113. és 117.) eltérő módon egyetlen részlegen, a Tudományos Osztályon keresztül szemlélve a 20. század második felében, a magyar műemlékvédelem háza táján történteket. Két hosszú beszélgetés szerkesztett változatát találja az olvasó a kötetben; ezek Hokkyné Sallay Marianne-nal (1932–), illetve az időközben elhunyt Granasztóiné Györffy Katalinnal (1943–2024) készültek.
Több tekintetben párhuzamos életutakról van szó, amelyeknek – néhány éves eltolódással – nemcsak az egyes állomásaik, hanem összekötő kapcsaik is ugyanazok, legyen szó személyekről vagy kutatási témákról, feladatokról. Ennek megfelelően két különböző időszakban tekinthetünk rá az ELTE Művészettörténet Tanszékére; az egyikben még Gerevich Tiborral, Fülep Lajossal, a másikban már Vayer Lajossal vagy épp Marosi Ernővel, továbbá mindkét esetben az állandó emberi és szakmai támaszt nyújtó Zádor Annával.
Granasztóiné Győrffy Katalin és Hokkyné Sallay Marianne
Sallay Marianne 1955-ben, a Várgondnokság Műemléki Csoportjánál kezdte pályafutását. Viszonylag kevéssé kutatott szelete a műemlékvédelem történetének a MOB megszüntetése és az OMF megalapítása közötti „interregnum” (1949–1957), amihez nagy segítséget nyújthat a személyes visszaemlékezés. Fontos információkhoz juthatunk az új szervezet létrehozásának folyamatáról, Dercsényi Dezső kulcsfontosságú szerepéről, továbbá arról is, hogy az alapítás körül bábáskodók eleve közép-európai kontextusban gondolkodtak, folyamatosan építve a kapcsolatot elsősorban az osztrák, a lengyel és a cseh kollégákkal. Györffy Katalinnak, miután 1974-ben elhelyezkedett a Tudományos Osztályon, nyugdíjba vonulásáig ez a részleg maradt a munkahelye. Györffy Katalin egyre több feladatot vett át fokozatosan Sallay Marianne-tól, majd 1984-től a gyűjtemények felügyeletével igyekezett némileg tehermentesíteni a már-már gigantikus léptékűvé váló részleg vezetőjét. Tökéletesen tisztában voltak az intézményes műemlékvédelem megszervezése óta töretlenül gyarapodó archívum, valamint az ott őrzött anyagoknak fokozottabb publicitást biztosító műemlékes kiállítások jelentőségével, amelyekre főleg az 1990-es évektől nyílt lehetőség. Sallay Marianne 1996-ban nyugdíjba vonult, átadva a stafétát Györffy Katalinnak, aki az egyre nehezebbé váló körülmények között is hiánypótló vállalkozásokat valósított meg, és komoly eredményeket ért el. A velük készített interjúk bepillantást engednek a magyar műemlékvédelem történetének egyik legérdekesebb fejezetébe.
