Markója Csilla beszámolója a Tanszéktörténeti Projektcsoport ezévi munkájáról és a most megjelent, A budapesti Művészettörténeti Tanszék történetei, 1953-1970 című kézikönyv ismertetése.
A budapesti Művészettörténeti Tanszék 1872-ben jött létre, Henszlmann Imre vezetésével. Az egyetemes európai és a magyar művészettörténet oktatásának, a múzeumokban kutató és a középiskolákban tanító művészettörténészek képzésének feladatát látta el, időnként a klasszika-archeológiát és a keresztény-archeológiát is tevékenységi körébe vonva. A tanszék történetének monografikus feldolgozása mindmáig várat magára, ezért másfél éve kutatócsoportunk egy tanszéktörténeti projektcsoportot állított fel, melynek feladata volt előkészíteni egy kézikönyvet, melyben egykori hallgatók emlékeznek vissza az 1953 és 1970 között végzett tanulmányaikra, a tanszék mindennapjaira. Visszaemlékezéseikből képet kaphatunk az oktatás módszereiről, a tananyagról, a kirándulásokról, azonban még egy ilyen rövid időintervallumban is, ami magában foglalja 1956 tapasztalatát, sok hang mesél el meglepően sokféle történetet.
1962. április 20-án az ELTE Egyetemi Tanácsa összeült, és megvitatta az egyes tanszékek előző évi jelentéseit és jövő évi terveit. A Művészettörténeti Tanszék Vayer Lajos professzor vezetésével egy pár soros történeti összefoglalást is csatolt a jelentéshez, amiért a jegyzőkönyv szerint külön dicséretben részesült. Ennél komolyabb összefoglalás − leszámítva Marosi Ernő egy 1975-ös rövid írását, ami az ELTE honlapján ma is megtalálható −, nem született a tanszék történetéről. Még a kézikönyvekben is csak sorok, bekezdések foglalkoznak a témával, ami eléggé meglepő, ha arra gondolunk, hogy a tanszék a megalapításától kezdve, ha változó hangsúlyokkal is, de a választható művészettörténészi feladatkörök szempontjából a szakma legfontosabb intézménye: a tanárképzés, a múzeológusképzés helyszíne, és az önálló kutatómunka bázisa. Az utóbbi két évtizedben fellendült tudománytörténeti kutatásoknak köszönhetően a tanszék történetének egyes fontos epizódjai és tanárszemélyiségei új megvilágításba kerültek: Gosztonyi Ferenc révén sokat megtudtunk a Pasteiner-tanszék működéséről, az utódlás problémáiról, a Bölcsészettudományi Kutatóintézet Tudománytörténeti Kutatócsoportja pedig négy Enigma-számban kiadta a Zádor Annával készült mélyinterjúkat, amelyeket Tímár Árpád és más kollégák készítettek a legendás tanárnővel, továbbá három kötetnyi forrás és több elemző tanulmány látott napvilágot Gerevich Tibor és Hekler Antal pedagógusi tevékenységéről, ritka fotókkal a tanszék életéről, és a több kötetnyi Wilde János levelezés-kiadás számtalan adattal és korabeli beszámolóval bővítette ismereteinket a bécsi művészettörténeti tanszék, a magyar tanszék, a Szépművészeti Múzeum és a magyar műgyűjtők kapcsolatairól. Az „Emberek és nem frakkok.” A magyar-művészettörténet-írás nagy alakjai című több kötetes (és az idei évtől folytatódó) kézikönyv-sorozattal szinte az összes nagy tanárszemélyiség pályaképe és bibliográfiája immár elérhető, vagy nemsokára elérhető lesz, Henszlmann Imrétől a nemrégiben elhunyt Marosi Ernőig. Mégsem történt meg a tanszék történetének egységbe gyúrása, monografikus feldolgozása, aminek az is oka, hogy az egyetemi Almanachokat, az Egyetemi Tanács és a kari ülések jegyzőkönyveinek ritkás hivatkozásait, tanszéki jelentéseket leszámítva túl sok forrással nem rendelkezünk a témára vonatkozóan. Ezen az állapoton szeretnénk változtatni − talán az utolsó utáni pillanatban − ezzel a szintén hosszabb távra tervezett projekttel, melynek első kötetét veheti most kézbe az olvasó, s amelyben az 1958-as évben végzettekkel kezdődően egykori diákok, egyetemi hallgatók emlékeznek vissza egyetemi tanulmányaikra, a Művészettörténet Tanszék mindennapjaira, a tanárokra, akik tanították őket, a tananyagra, amit tanultak, s mindarra, ami egyetemi éveik kapcsán felidézhető volt, a társadalmi-kulturális háttér, s (meglepően kis mértékben) a politikai történések terén. Ezek a visszaemlékezések egyelőre az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején végzettek élményeit, beszámolóit gyűjtik össze, az egészen személyestől az egészen tárgyilagosig, képet kaphatunk az oktatás módszereiről, kirándulásokról, tanrendekről és szakirodalomról, s noha egy egészen kicsi tanszékről van szó, olyan benyomásunk támadhat, mintha nem is ugyanarról a pár évről hallanánk. Voltak baráti társaságok, voltak kívülállók, kinek ez, kinek az volt fontosabb, néhány közös dolog mégis kirajzolódik, ami egyben specifikálja is ennek a tudományágnak a sajátos praxisait és ethoszát. A meg nem írt tanszéktörténeti szintézis egyből a sokféle párhuzamos, ugyanakkor a szó minden értelmében összetartó történetszál kihívásával találja szemben magát: a tudománytörténet élettel telik meg, a hangok tanáraink, mentoraink, kollégáink hangjai, s az oktatás metodikája és körülményei, sőt, a tanrendje is meglepően keveset változott, ahogy a problémák is eléggé hasonlítanak azokhoz, amiket Vayer Lajos, a most tárgyalandó ciklus közepén, 1962-ben megfogalmazott.
A most megjelent kézikönyvet, mely az 1953 és 1970 közötti éveket öleli fel, az ELTE Művészettörténeti Intézete, azaz a budapesti Tanszék alapításának 150 éves évfordulójára időzítve jelentette meg kutatócsoportunk, Markója Csilla és Bardoly István szerkesztésében, Pataki Gábor és mások lektorálásával.
Megvásárolni a Tanszék születésnapjára rendezett ülésszakon, illetve az Írók boltjában lehet, online elérhető az Academia.edu -n.
