Körner Éva: Avantgárd – Izmusokkal és izmusok nélkül. Válogatott cikkek és tanulmányok.

E kötet kiadásának előkészületei úgy indultak el, hogy az MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, illetve munkatársai szerettek volna Körner Évának, az egykori kollégának "érdemei elismeréséül" valamilyen különösen jelentős ajándékot átnyújtani: lehetőséget teremteni arra, hogy saját írásait összegyűjtve maga előtt láthassa. (Körner 1979-től 1990-ig volt az intézet tudományos főmunkatársa.) Tulajdonképpen maga a válogatás is a szerző munkája (aki a munkát meglehetős önmérséklettel és önkritikával végezte), és csupán a szerkesztést kellett az időközben bekövetkezett halál után a kollégáknak befejezniük. E körülménynek köszönhető, hogy egyfelől Körner Éva még néhány, általunk tökéletesnek tartott írásán is tovább dolgozott volna, másfelől a tanulmányok nem szigorú kronológiai rendben követik egymást, hanem utólagos, koncepciózus, tematikus csoportosítás szerint. A szerkesztés alapvető munkáit kezdettől fogva végző Aknai Katalin, majd Hornyik Sándor után Tímár Árpád segített ellenőrizni a szövegeket és végül a Körnert munkatársként is nagyon jól ismerő Perneczky Géza, a bevezető tanulmány szerzője alakította ki a kötet tematikus csoportokból álló struktúráját. A szervesen felépülő kontextus erősíti fel ily módon az egyes, önmagukban is megálló írások szuverén mondanivalóját, míg egyértelmű természetességgel maradtak el így a fiatalkori zsengék, az egykori aktualitás szülte, de nem maradandó üzenetű vagy a túlságosan személyes hangvételű cikkek. A bevezető tanulmány rendkívül alaposan foglalkozik Körner életművével, annak életrajzi vonatkozásaival, belső összefüggéseivel és értékelésével. Jelen sorok írója csupán az általa legfontosabbnak gondolt mozzanatoknak kíván különös hangsúlyt adni. Körner Éva életműve ugyan nem volt ellentmondásmentes, fejlődése nem volt nyílegyenes, viszont sikerült az oknyomozó és apró adatokból építkező történész szempontjait harmóniába hozni a modern - a korszerű, a kortárs, az avantgárd, az új - művészet iránti lelkesedésével, a magyart az egyetemessel. Az életmű pillérei az orosz(-szovjet) konstruktivisták, Picasso és magyar megfelelőik, kivált Derkovits Gyula és Kassák Lajos - az előbbiről írott könyve mindmáig a művészmonográfia tudományos műfajának egyik legszebb példája. Más szempontból legfontosabb kiindulópontja Fülep Lajos támogatása és művészetfelfogása, a tartópillérek között nagy természetességgel épülnek ki a kitöltő falak: a Bauhaus- vagy a Szentendre-közeli tanulmányok. És nem véletlen ebben a konstrukcióban az sem, hogy a kötet két utolsó - 1997-es - írása két „különc" avantgárdista portréját örökíti meg, az „öreg" és klasszikussá vált Veszelszky Béláét és az életkora mellett szellemiségét tekintve is kortárs művész Major Jánosét.