Alig ocsúdtunk fel a Marosi Ernő távozta okozta gyászból, most, alig fél év után egyik legjobb barátja, az igazgatói székben utódja, Castort Polluxként kiegészítője, Beke László is távozott közülünk. Ha Marosit a tudományág legfontosabb hivatkozási alapjának, hivatásunk primus inter paresának tekinthetjük, úgy Beke László volt a folytatás, a 20. századi és kortárs művészet számtalan színárnyalatában villódzó garabonciása.
Amúgy igazán és mélyen interdiszciplináris alkat. Már fiatal művészettörténészként is szinte mindenféle feladat megtalálja. Egyetem után a Művészettörténeti Dokumentációs Központ munkatársaként sem oszthattak neki úgymond „méltatlan” munkát, s nem húzódózott akkor sem, amikor a Művészettörténet Kutatócsoport megszervezésekor – a kortárs művészet iránti kíváncsiságát politikai, „nevelési" célzatból csillapítandó – a középkori osztályra került. Megírta a korszak sodronyzománcos ötvösműveiről szóló, máig megkerülhetetlen monográfiáját, gyűjtötte és rendszerezte az induló kézikönyvek fotóanyagát.
Mindeközben nem hivatalosan a magyar neoavantgárd animátorává, akciók, események, kiállítások szervezőjévé, dokumentátorává és értelmezőjévé vált, legyenek azok képek, szobrok, fotók, kísérleti filmek, performanszok. Olyan, mára művészettörténeti sarokkővé vált projektek fűződtek a nevéhez, mint az „Elképzelés” című konceptuális gyűjteménye, vagy a közép-európai művészek balatonboglári „kézfogásos” akciója. Bár nem volt hivatásos forradalmár, nem habozott, mikor tevékenységével a második nyilvánosság határait vagy a kultúrpolitika tűrt és tiltott kategóriái közötti mezsgyéket feszegette. (Mikor évekkel később igazgató- helyettesként kezembe kerül a pártállami idők kötelező tartozéka, személyi dossziéja, az aligha meglepő módon jóval vastagabb kollégáinál, a felsőbb szervek által sürgetett igazoló jelentések garmadájával).
Ám közben rajongva szeretett diszciplínája úgymond hagyományosabb művelését sem hagyta abba. Úttörő tanulmánysorozatot közölt a magyar nonfiguratív művészetről a Kritikában, könyvet ír Kozma Lajosról, Moholy-Nagyról, Schaár Erzsébetről és Jovánovicsról, cikkeket a koncept artról és a hiperrealizmusról. Szemléletének átfogó mivoltát jelzi immár majd négy évtizede nemzedékek szemét felnyitó középiskolai tankönyve. Mindig is nyitott volt a tudománytörténet, valamint a művészettörténet aktuális metodikája iránt: a szemiotika után érdeklődve fordult az informatika, a technikatörténet, majd később a művészetföldrajz, a hálózatkutatás felé, az elsők között szorgalmazta a közép-európai művészet egységes, egyszersmind átfogó kutatását.
1987-től vált: a lyoni egyetem vendégtanára, hazatérve a Magyar Nemzeti Galéria főosztályvezetője, majd a Műcsarnok igazgatója lesz. Emlékezetes kiállításokkal a háta mögött fogadta el 2000-ben Marosi Ernő hívását, s lett utóda az intézet vezetőjeként. Ernő emblematikus vezetési stílusát megőrizve újítja meg: kutatócsoportokat szervez, új arculatot ad az Ars Hungaricának, fórumot biztosít Közép-Európa ifjú szakembereinek. 2012-ben meglehetősen méltatlan körülmények között kellett búcsúznia megbízatásától.
S mindeddig szót sem ejtettünk előadásairól s óráiról az ELTÉ-n, a MOMÉ-n, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, a hazai és külföldi konferenciákon. Nem beszéltünk elképesztő kapcsolatrendszeréről, arról, hogy jószerivel nem volt egy kicsit is progresszív művész, művészeti író a Lajtán innen (s javarészt azon túl is), akivel ne ápolt volna kapcsolatokat. Nem szóltunk fantasztikus munkabírásáról, lelkiismeretességéről, híres cetlijeiről, melyekre apró betűkkel jegyezte fel aznapi 10-12 elintézni valóját. Nem tértünk ki nyitottságára, karitatív tevékenységére, arra, hogy bárki felkereshette szinte bármilyen ügyben. Nem tárgyalhatjuk most részletesen gondolkodásmódjának sajátosságait, különleges, leginkább a montázselvhez hasonlítható asszociációs képességét, mely gyakran váratlan szellemi kalandozásokhoz vezetett. S nem tanulság nélküli kísérni őt azon az úton, mely a művészet szakrális és transzcendens tartalmainak felfedezésére és megértésére irányult.
Tán legnagyobb érdemei közé tartozik, hogy gyakran alig visszafordíthatóan professzionálissá vált diszciplínánkba vissza tudta csempészni azt a személyességet, azt az egyszerre esendő és magasztos egyéni hitelt, ami miatt egyszerre szerethetjük, értelmezhetjük és megérthetjük Verduni Miklóst és Erdély Miklóst egyaránt. Őrizzük meg ezt a képességet, legyünk örökösei!
Pataki Gábor
