"A kutatásprogram célja azon 1918 előtt alapított magyar kulturális (művészeti) örökséget őrző muzeális intézmények számba vétele volt, amelyek 1920 után kikerültek a magyar állam fennhatósága alól. A gyűjtemények és múzeumok elmúlt 100 évnyi történelmének áttekintése mellett a kutatás másik célja az volt, hogy – az archív anyagokhoz való hozzájutás lehetőségeihez képest – feltárja a gyűjtemények jelenlegi állapotát, dokumentálja a tárgyak és az azokhoz kapcsolódó leltárak meglétét, őrzési helyét." Székely Miklós rövid záró beszámolója.
Az Aradi Művészeti Múzeum első kiállítótermének termének részlete 2021-ben
A kutatás az 1918 előtt létrejött, országos, regionális jelentőségű magyar képző- vagy iparművészeti gyűjtemények korpuszának létrehozása, amely fond és gyűjteményi egység szintjén rögzíti az egykori gyűjtemények mai állapotát, megjelölve a feltáráshoz nélkülözhetetlen források őrzési helyét. Egy egykor integráns gyűjtemény jelenleg nem ritkán akár 4-5 különböző gyűjteménybe szétszóródott anyagainak feltárása és nyilvántartása a jövő tudományos feltáró munkájának alapja lesz. A kutatás eredményei jelentős mértékben bővítették ismereteinket a magyar muzeológia és gyűjtéstörténet évszázados fehér foltja, a határon túli gyűjteményekről. A számvetésen túl a jelenlegi állapot rögzítése a határon túl maradt és az esetenként a hazai szakemberek előtt is jórészt ismeretlen magyar kulturális örökség feltárásának, megismerésnek és publikálásának kiindulópontja lesz.
A kutatás a gyűjtemények, a másik a múzeumépületek elmúlt száz éves történetével is foglalkozott. A gyűjtemények kapcsán a kutatás művészeti tárgyú gyűjtemények aktuális állapotának felmérése, a tárgyak és a leltárak őrzési helyének azonosítása, a megjelent publikációk összegyűjtése, és lehetőség szerint a kutatásokhoz alapvető, archív szöveges és képi források elérhetővé tételére fókuszált. A múzeumépületek kapcsán az eredeti állapot feltárása mellett az elmúlt száz év beavatkozásait, jelenlegi funkciójukat, műemlék jellegüket vizsgálta.
A kutatás egyik fontos felismerése volt a nyelvi kompetencia hiányából adódó érdektelenséggel kapcsolatos: a gyűjtemények megismerhetőségét, a tárgyakkal kapcsolatos eredeti források értelmezését, a nyelvtudás és olykor a szakképesítés hiánya is korlátozza. Ez pedig hosszabb távon egyértelműen együtt jár a tárgyak veszélyeztetettségével. Ez a helyzet különösen azokban a városokban hátráltatja a magyar vonatkozású műtárgyállomány feltárását, ahol nem megfelelő a magyarul értő múzeumi szakemberek száma. Emellett a határon túli gyűjtemények és múzeumok kapcsán gyakran megfigyelhető jelenség a közösségi elfeledés, amely az intézményeknek otthont adó város magyar nyelvű közösségében jelentkezik. A magyarországi múzeumlátogatási rekordok mellett a határon túli múzeumi gyűjtemények szinte teljesen ismeretlenek a magyar nagyközönség előtt. A tudományos közösség évtizedben fordult a téma felé, de pár fontos publikáció és egy kiállítás mellett mindeddig nem körvonalazódott átfogó kutatási projekt.
A határon túlra került magyar művészeti értékek tudatosítása végigkísérte a kutatást. A munkahipotézis szerint a múzeumi gyűjtemények története az átszervezések, összevonások, szétválások láncolataként is leírható, amely különösen jellemző Közép-Kelet Európa múzeumaira a 20. században. Az utódállamok politikai berendezkedése, történelemszemlélete, modernizációja erősen befolyásolta az egykori magyar vonatkozású gyűjtemények integritását, megismerhetőségét, láthatóságát, kutathatóságát. Ráadásul mivel az egykori gyűjtemények ismertsége és a múzeumi szakemberek magyar nyelvismerete között általában összefüggés mutatható ki, így a kutatás jelenlegi első ütemében még elsősorban ismeretterjesztő tartalomú honlap a továbbiakban a gyűjteményekkel kapcsolatos tudományos eredmények többnyelvű nyilvánosságának fóruma lehet. A kutatás során több különböző mintázat bontakozott ki, amelyek elsősorban a gyűjteménynek otthont adó városok lakosságszáma és gazdasági fejlettsége, a magyar kultúrában betöltött szerepe és a gyűjteményeik múzeummá formálódásának ide szerint különíthetőek el.
A magyar művészeti örökséget őrző múzeumok feldolgozottsága, kutathatósága és nyilvánossága korlátozott azokban a magyar történelem és kultúra szempontjából kulcsfontosságú városokban, ahol napjainkra a magyar lakosság lélekszáma az egykori domináns helyzetből töredékére esett vissza. Az intézmények élénk kiállítási programja elfedi a gyűjteményeik bemutatásával kapcsolatos korlátozásokat. Az államosított egykori egyesületi magántulajdonból származó múzeumi alapgyűjtemények kapcsán a nyilvánosság korlátozását a visszaszolgáltatással kapcsolatos félelmek is meghatározzák.
A magyar művészeti örökség tárgyi emlékeinek korlátozott megismerhetőségének több egymásra épülő oka van. Az egyik a két világháborút követő békeszerződések és a magántulajdonnak 1948 utáni felszámolása. Az első világháborút lezáró békeszerződések után a gyűjtemények létrejöttüktől eltérő politikai és kulturális közegbe kerültek, az államszocialista időszak államosítása az 1950-es évek elejétől pedig újonnan létrejövő intézményhálózatba szervezte az egykor integráns műtárgyanyagot. Az Erdély-szinten legjelentősebb muzeális intézmény, az Erdélyi Múzeum Egyesület gyűjteményeit számos különböző intézmény között osztották szét. A dualizmus korában Budapesten kívül létrejött gyűjtemények szinte kizárólag egyesületi formában működtek, kivételt az állami fenntartással működő kolozsvári iparmúzeum és a marosvásárhelyi Városi Képtár jelentett. Az államosítások intézményi és jogi változásokon túl, végleg megszakították a kapcsolatot a tárgyak és a természetes kulturális közegüket képező közösségeik között. Az évtizedek múltával egyre áthidalhatatlanabb kulturális és nyelvi szakadék alakult ki az egykori magyar gyűjtemények tárgyai, az őrzésükkel megbízott szakemberek és a közönség igényei között.
A négy székelyföldi múzeum gyűjteményeik történelmileg igen eltérő időszakban és gyűjtési fókusszal jöttek létre. Művészeti gyűjteményeik jellemzően képzőművészetiek, többségükben festészeti, grafikai művekkel és nyomatokkal, a modern iparművészet és kortárs dizájn tárgyak gyűjteményezése hiányos. A műtárgykincs őrzése, kutatása, nyilvánossága általánosságban szakszerű. A magyar vonatkozású tárgyak gyűjtése folyamatos, a székelyföldi származású, külföldön befutott művészek alkotásainak, általánosságban erdélyi készítésű történelmi tárgyak megvásárlása a gyűjteménygyarapítási koncepció fontos része
Az intézményekre alapvetően regionális gyűjtőkör és múzeumi identitás jellemző. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum az egyetlen, amelynek eredetileg is múzeumi célra tervezett épületében működik napjainkban is az intézmény. A történeti gyűjtés azonban 1945-ben megszakadt, amikor a Zalaegerszegre menekített tárgyak jelentős része bombatámadásban megsemmisült. 1950-től Tartományi Múzeum, majd később Kovászna Megyei Múzeum néven működő intézményben a gyűjteményezés Kovászna megye területére korlátozódik. A 20. század elején helyi kezdeményezések sorozataként egyesületi formában létrejött Csíki Székely Múzeum elsősorban a Csík szék egyházi és néprajzi örökségét gyűjtötte. Önálló épületére soha nem készültek tervek, napjainkban is a kiállításokra átalakított egykori Mikó-várban működik. A majd nyolcezer tételes művészeti anyaga folyamatosan gyarapodik, a gyűjtőkör az évtizedek alatt kiszélesedett, a kezdeti vármegyei gyűjtés napjainkra a 20-21. századi erdélyi magyar művészetet magába foglalja. Az ezredforduló után több, székelyföldi szinten blockbuster-nek tekinthető, nagyléptékű kiállítás helyszíne volt, amelyek kanonizált magyar alkotók életművét mutatták be. A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum az egykori Udvarhelyszék néprajzi, helytörténeti, művészeti és természettudományi intézménye. A művészeti tárgyak állandó kiállításának önálló helyszínei kiemelik a múzeumot a többi székely múzeum közül, ennek terei a Korunk Galéria és Barabás Miklós terem. A marosvásárhelyi Maros Megyei Múzeum gyűjteményében található a történelmileg legteljesebb magyar vonatkozású művészeti gyűjtemény, az 1913-ban letét formájában a budapesti Szépművészeti Múzeumból városba érkezett 83 tételes Bernády-gyűjtemény olyan kanonizált mesterek alkotásaiból is áll, mint Barabás Miklós, Lotz Károly, Munkácsy Mihály, Ferenczy Károly vagy Fényes Adolf. A Maros Megyei Múzeum emellett az egykori Székelyföldi Iparmúzeum anyagából őriz néprajzi és iparművészeti tárgyakat.
Temesvár és Kassa múzeumainak elmúlt száz éve, a két város történelmének eltérései és földrajzi távolságuk ellenére is alapvetően hasonló mintázatot mutat. Az eredetileg egyesületi formában létrejött gyűjtemények mára a román és szlovák nemzeti műkincsállomány részei. A tulajdonos- és ezáltal fenntartó-váltás, a többi határon túli gyűjteményhez hasonlóan a békeszerződések és államosítás eredményeként jött létre. Az egykori Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum gyűjteményének szinte teljes eredeti műtárgyállománya ma is létezik, a gyűjtemények sorsát a professzionális gyűjteménykezelés és a gyűjteményi egységek szakszerű szétválasztása jellemzi. Az 1990-es években a Bánát Múzeuma kettévált, az 1918 előtti tárgyak két nagy temesvári múzeum, a Bánság Történetének Nemzeti Múzeuma és a Művészeti Múzeum részévé vált, egyes metszetek, könyvek, dokumentumok, iratok az Állami Levéltár temesvári részlegébe kerültek. A vizsgált intézmények közül csak a temesvári múzeum jelentetett meg nemzetközileg is jegyzett szakkatalógust (catalogue raisonné).
Magyarországon az eredetileg múzeumi célokra tervezett épületek nagy részét az elmúlt száz év alatt műemlékké nyilvánították, ma kivétel nélkül eredeti múzeumi, közművelődési feladatuknak megfelelő funkciót töltenek be. A határon túli egykori múzeumépületek sorsa változatos képet mutat, de múzeumi funkciójuk jórészt megmaradt. A magyar kulturális örökség részét képező századfordulós múzeumépítészet szempontjából az épületek átalakítása, funkcióváltása egyértelmű veszteségként értelmezhető. Pollack Mihály pesti Magyar Nemzeti Múzeuma a korabeli európai múzeumépítészet haladó megoldásaival élt, a századfordulós Budapest múzeumi boomját a régióban csak Bécs léptékéhez mérhető mennyiségi és minőségi gazdagság jellemezte. A korszak múzeumi épületeinek fele 1920 után a határokon túlra került. A határon túli múzeumépületek egy része az otthonául szolgáló intézmény gyűjteményét, funkcióját idővel jórészt elvesztette vagy megszűnt.
