Az Adalékok az Árpád-kori művészethez c. tavaly lezárult OTKA (PD.112126.sz.) program keretében elkezdett kutatások eredményeinek összefoglalása 2022-ben az alábbi emlékekkel összefüggésben folytatódott. Havasi Krisztina kutatási beszámolója.
1. kép. Zalavár, bencés apátság. Kőlaptöredék nyúlra lecsapó sas ábrázolásával. Keszthely, Balatoni Múzeum, (Fotó: ©Mudrák Attila, 2018.)
Zalavár, 11. századi márványfaragányok
A zalavári márványfaragványok a 11. századi magyarországi művészet meghatározó emlékét alkotják és régóta foglalkoztatják a kutatást, hisz olyan fő művek megítélésével függenek szorosan össze, mint például az ún. székesfehérvári Szent István-szarkofág. A zalavári faragványokról szóló legutóbbi meghatározó művészettörténeti áttekintés három évtizede Tóth Sándor (1990) elmélyült feldolgozómunkája eredményeképp jelent meg. Ez a feldolgozás és annak kritikája Bogyay Tamástól (1992), pedig olyan, a zalavári faragványok értékelését máig meghatározó művészettörténeti kérdéseket exponált, mint a 11. századi magyarországi ornamentális kőfaragványok időrendje, illetve a helybeli Karoling-kori emlékanyag kontinuitása. Ugyanis Zalavár a 9. század közepén Pannonia meghatározó hatalmi központja volt, egyházi és világi épületének maradványait a régészeti kutatások sora tárta fel (Cs. Sós Ágens, Szőke Béla Miklós, Ritoók Ágnes). A zalavári bencés apátságot a 11. század elején Szent István király (1000–1038) alapította, a Pozsonyi Évkönyvek (Annales Posonienses) bejegyzése szerint azt 1019-ben szentelték fel. Több hamis, kétes hitelű oklevél szól az apátság István kori alapításról. A helyzetet bonyolítja, hogy a 11. századi bencés apátság minden jel szerint a Karoling-korban itt állott Szűz Mária-templom épületmaradványait vette birtokba. A díszítőfaragványok alapanyagának egy részét pedig szintén közeli, Karoling-kori épületekből (így a bencés apátságtól északnyugatra feltárt Szent Adorján-templomból) hurcolhatták el. Ezek között spoliumok és másodlagosan újrahasznosított darabok egyaránt vannak. Viszont az épületmaradványok és a lelőhely jelentős része az újkorban elpusztult, így ismereteink nagyon hiányosak. Az a kevés, ami a 11. századi épületről fennmaradt, azt egy tucat részben inkrusztált díszű márványfaragvány-töredék képviseli. Ezek között kőlemezek, feliratos és ornamentális padlótöredékek vannak, amelyek az egykori apátsági templom kitüntetett liturgikus terének (szentély, kórus) egykori díszéről tanúskodhatnak. Datálásuk azonban vitatott. Kérdéses, hogy készítésük az apátság alapításának korához köthető-e vagy, későbbi, 11. század második felére tehető fejleményeket tükröz. Ez az erősen töredékes és az egykori egészhez képest minimális anyag jelenti az emlék művészettörténeti értékelésének egyedüli alapját is. Épp ezért az ismert és elveszett darabok értelmezése, részletes feldolgozása a rájuk vonatkozó források, archív ábrázolások, proveniencia-kérdéseik tisztázása kiemelkedő jelentőséggel bír.
A zalavári faragvány-együttes datálása a köztük fennálló kapcsolat miatt szorosan összefonódott a székesfehérvári ún. Szent István-szarkofág művészettörténeti megítélésével. A korábbi kutatásban, amíg a szarkofág készítését Szent István király halálához (1038) kötötték, addig a zalavári faragványokat is a 11. század első felére helyezték (Bogyay Tamás, Entz Géza), amelyet az akkori kutatásban hangsúlyozott aquileiai és pomposai analógiák datálása is támogatott. Utóbb a székesfehérvári szarkofág stiláris és ikonográfiai érvekkel a szentté avatás korára (1083) való áthelyezésével (Tóth Sándor, Marosi Ernő) a zalavári faragványegyüttes megítélése is változott. Míg Tóth Sándor elsősorban morfológiai és stíluskritikai alapon (az 1061-ból hiteles alapítólevéllel bíró Zselicszentjakabbal, 11. század végére helyezhető Pécsváraddal illetve Dombóval) kimutatható összefüggések nyomán a zalavári faragványok 1070-1080-as évekre helyezése mellett érvelt. Addig Marosi Ernő továbbra is fenntartotta a zalavári emkékanyag 11. század első felére vonatkozó datálását, feltételezve, hogy Fehérváron már István király korban lehettek olyan művek, amelyhez a zalavári faragványok is igazodhattak. Azaz a zalavári faragványokban tükröződne valamiképp a fehérvári szentély 11. század végi forrásokban szereplő „márványból faragott kórusrekesztőjének” hatása. Ugyanakkor a mostani kutatás érinti a székesfehérvári bazilikából ismert 11. századi faragványokat is, bemutatva, hogy a 11. századon belül (István kor és a szentté avatások kora mentén) az emlékanyag szétválasztása milyen nehézségekbe ütközik és mérlegeli a zalavári faragványtöredékek stíluskapcsolataihoz, datálási dilemmájához fűződő művészettörténeti kérdéseket. Másrészt az eddig munka során, a zalavári faragványok 2017-2018-ban folyt, anyagvizsgálatokkal is megtámogatott felmérése és revideált feldolgozása során több darab és (a kontextusuk) meghatározása esetében újabb szempontok merültek fel, melyek visszahatnak az egyes faragványok értelmezésre és eredeti kontextusának, funkciójuk meghatározására.
Várható megjelenés: Ars Hungarica 2022
2. kép. Pécs. székesegyház. Archív felvétel az északi altemplomi lejáró in situ maradványairól. 1882 körül. (Szőnyi 1906 nyomán)
A pécsi székesegyház északi altemplomi lejáratának domborműveiről
A pécsi székesegyház altemplomi lejáratainak művészettörténeti vizsgálata a kezdetektől magyarországi román kori művészet kutatásnak egyik meghatározó és visszatérő témája (többek között: Henszlmann Imre, Gerevich Tibor, Dercsényi Dezső, Tóth Melinda, Marosi Ernő) volt.
A magyarországi művészet egyik legjelentősebb 12. századi együttesét magába foglaló középkori pécsi székesegyház eredeti összefüggéseit az 1880-as években zajlott neoromán stílusú újjáépítés pusztította el. A román kori székesegyházat a Sopiane későantik-ókeresztény nekropoliszának maradványai felett emelték, építésének kezdetét az 1100-évek elejére teszi a kutatás. A három hajós, keleten három apszissal zárt bazilika keleti részét feltűnően nagy, a hosszház közepéig nyúló, megemelt szintű szentély foglalta el, alatta hasonló méretű öthajós altemplom húzódott. A székesegyházat hat pár pillér tagolta, közülük a diadalívet és a nyugati szakaszt határolók összetett (kereszt) alaprajzúak voltak a többi pillér egyszerű hasáb alakú volt. A diadalív vonalában, a szentély és az altemplom nyugati végével összefüggő szakaszban koncentrálódott a székesegyház ornamentális és figurális szobrászatának java. Mindezeket egy figyelemre méltó, sajátos kialakítású kisépítészeti együttes foglalta közös keretbe.
A szentélyhomlokzat előtt a főhajó tengelyében állt a liturgiában is kitüntetett helyzetű Szent Kereszt-oltár bordás keresztboltozattal fedett faragott ornamentikával borított építménye. A mellékhajókból az altemplomba vezető tágasabb lejáratok oldalfalain pedig figurális, narratív domborművek sorakoztak. Ez olyannyira szokatlan megoldás, hogy a kutatásban rendre felmerült a domborművekkel kapcsolatban a másodlagos elhelyezés, tervváltozás gondolata. Például, hogy egy feladott kapu, homlokzati dekoráció, vagy egy szentélyrekesztő domborműveit helyeztek volna el itt másodlagosan. Azonban az építés- és faragástechnikai vizsgálatok kimutatták, hogy domborműveket – és a gazdag képprogramot – eredetileg is ide, az altemplomi lejártatok oldalfalaira szánták, ami az altemplom kitüntetett helyzetével lenne magyarázható. A déli lejáraton egymás felett három vízszintes sávban Sámson-története, Krisztus gyermeksége, valamint a Passió húzódott. Az északi lejárat képprogramja a pusztulás miatt részben bizonytalan és az építészeti kialakítás is más. A fennmaradt északi falon az alsó zónában vakárkádos tagolás fut. Az egyes fülkékben Teremtő ismétlődő alakja látható, lába alatt az adott napra utaló teremtménnyel. A felette a Bűnbeesés és Kiűzetés jelenetsora. A bejárat felett erősen sérült, egykor nagyméretű Maiestas Domini volt látható, kétfelől pedig egy-egy arkangyal oroszlánon taposó, közel életnagyságú szobra állt. Emellett további dombormű-és szobortöredékek ismertek (Feltámadó holtak, apokaliptikus vének, angyalok sorai), amelyek az Utolsó Ítélet témakörébe illeszkednek. A stílus- és műhelyviszonyok, valamint a kronológiai kérdések komplikáltak, az írott források pedig hiányoznak. A lejáratok esetében a „Jézus gyermeksége” és a Sámson-ciklust faragó mestert szokás megkülönböztetni. Az északi lejárat stílusa mindkettőhöz és részben a Szent Kereszt-oltárhoz is kötődik. A korábbi kutatásban előképekként Wiligelmus modenai, vagy Niccolò veronai Genezis-reliefjei merültek fel, utóbb Rhône-vidéki előképek szerepét vetette fel Tóth Melinda. Míg a Szent Kereszt-oltár építményét észak-itáliai, és közép rajna-vidéki kapcsolataival 1150–1175. körülre teszi a kutatás, az altemplomi lejáratok esetében későbbi, 1170–1180 körüli datálás fogalmazódott meg. Támpontot (terminus ante quem) jelenthetnek Ercsi (1186. körül), Somogyvár épületornamentikájában/szobrászati töredékein feltűnő közvetlen hatások, valamint távolabból az egri székesegyház szentélyrekesztő-töredékein kimutatható reminiszenciák. A kérdés átfogóbb bemutatására Marosi Ernő (1940–2021) tiszteletére rendezett emlékkonferencián került sor.
3. kép. Pécs, Dómkőtár. Apokaliptikus aggastyánt ábrázoló domborműtöredék. Archív felvétel, 1970-es évek (Művészettörténeti Intézet Fotótára, neg. ltsz. 10689.)
