Tudományos konferencia a dualizmus kori magyarországi építészet, belsőépítészet és az építészethez kapcsolódó iparművészet anyaghasználatának témájában a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézete szervezésében.
2022. április 8.
Budapest, Humán Tudományok Kutatóháza, 1097 Budapest, Tóth Kálmán u. 4.
A 19. században a társadalom és a gazdaság egészét átalakító változások máig látható lenyomata az épített környezetünk. A korszak az építészeti tervezés és kivitelezés korábban elképzelhetetlen lehetőségeivel kecsegtetett, amely Magyarországon különösen a század utolsó harmadában sűrűsödött, nem függetlenül a kiegyezéssel megnyíló lehetőségektől. A politikai és társadalmi változások megkövetelte új igények új épülettípusok sorát hozta létre, ezzel párhuzamosan az urbanizáció és a technológiai fejlődés a jogszabályi környezet folyamatos módosításaival járt együtt. A társadalmi elvárásoknak és a szigorodó szabályzatoknak való megfelelés kényszerével szemben a technológiai fejlődés kitágította az építészeti tervezés és kivitelezés lehetőségeit.
Facebook esemény: https://fb.me/e/1nVBKHHUf
Konferenciaprogram
9:45 Köszöntő
10:00 – 11:30
Sisa József: Tégla és kerámia Steindl Imre és Lechner Ödön építészetében
Bár lényegében kortársak voltak, más pályát futott be Magyarország két kiemelkedő építésze, Steindl Imre és Lechner Ödön. Az egyik megmaradt a historizmus talaján, a másik újítókedvvel lépett túl a konvenciókon. Közös vonás azonban a működésükben, hogy mindkettőjük épületein fontos szerepet kapott a két egymással rokon anyag, a nyerstégla és a kerámia, még ha a felhasználás módja és jelentése el is tért egymástól. Steindl számára a tégla volt a fontosabb, a kerámiát ebbe foglalta bele, illetve végeredményben mindent alárendelt az architektúrának. Elsődleges célja a polikrómia és díszítés volt. Lechner a téglának nem szentelt kiemelt figyelmet, a téglasávok alkalmazásával így is karakteres és személyéhez köthető megoldást teremtett. Az ő számára a könnyen formálható és színezhető kerámia lett a művészi önkifejezés egyik fő eszköze, a nevével jelzett magyaros, illetve magyar szecessziós stílus konstitutív összetevője.
Rozsnyai József: Az építőanyagok szerepe Alpár Ignác tervezőművészetében
Anyaghasználat terén gazdagabbat és színesebbet aligha ismerünk a historizmus koránál az építészet történetében. Szerkezeti és díszítő építőanyagok egyaránt rendkívül széles választékban álltak rendelkezésre, és az építészek éltek is ezzel a lehetőséggel, hogy maradandóbbá, merészebbé és monumentálisabbá tegyék alkotásaikat. Bár az alacsonyabb költségvetésű bérházakon vagy hasznossági épületeken is találunk különleges anyagokat, természetesen a magas költségen emelt épületek voltak a legpazarabb tárházai az egyre modernebb szerkezeti, de különösen természetes és mesterséges díszítőanyagoknak. Alpár Ignác azon ritka szerencsés tervezők közé tartozott, akiknek több esetben is alkalmuk kínálkozott kiaknázni a hazaiakon túl az értékes külföldi építőanyaglelőhelyeket is. Ha lehetőségei időnként korlátozottak voltak, akkor pedig jól ismert kreativitásával tette elegánsabbá, az épület céljainak megfelelőbbé a kevésbé drága anyagokat. E téren nehéz lenne leleményesebb magyar építészt megneveznünk, számos szellemes megoldás bizonyítja invenciózusságát. Hogyan lehet ódonná tenni az újat, nemessé avatni a szokványost, biztonságot sugalló és lenyűgöző körülményeket létrehozni, modernnek lenni a kor legmagasabb színvonalán, többek között e kérdésekre igyekszik választ adni az előadás.
Tóth Enikő: Az anyaghasználat és a funkció kapcsolata Czigler Győző építészetében
Czigler Győző (1850–1905) építész kora újító áramlatai ellenére végig kitartott a neoreneszánsz dominanciája mellett, amely a lechneri nemzeti irányzat születése idején a legkonzervatívabb stílusnak számított. Mint a József Műegyetem ókori építészeti tanszékének oktatója, irodájában gyakorlóterepet biztosított tanítványainak, s ennek megfelelően az ókorból eredő formakincs modernkori használata figyelhető meg épületein. A konzervatív stílus ellenére nyitott volt a legkorszerűbb anyagok használatára. Ez irányú érdeklődését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy első elnöke lett az 1897-ben alakult Magyar Anyagvizsgálók Egyesületének. Saját munkáinál is igyekezett jó minőségű, modern anyagokkal dolgozni. A Hold utcai és Hunyadi téri vásárcsarnokoknál a vasszerkezetek szolgálnak figyelemreméltó példaként a korszerű megoldásokra, a sátoraljaújhelyi törvényszéki palotát és fogházat pedig Visintini-féle, tűzálló vasbetonfödémek teszik biztonságossá. Esetenként a szűkös anyagiak miatt kellett engedményeket tenni, ilyenkor azonban a luxus anyagokat cserélte le olcsóbbra, mint a követ téglára, hogy az árcsökkentés ne a minőség rovására menjen. Előadásomban a korabeli sajtó, fennmaradt levelezések és egyéb levéltári dokumentumok alapján vizsgálom meg azt, hogy a historizmus egyik fontos képviselőjének életművében hogyan kapcsolódott az építőanyagok használata a funkcióhoz, hogyan egyeztette a megrendelő igényeit a minőségi anyagokkal és egyáltalán, az anyagok iránti érdeklődés hogyan nyilvánult meg munkásságában.
12:00 – 13:20
Farbakyné Deklava Lilla: Historizáló szemlélet és mérnöki tudatosság - az építőkövek tudományos vizsgálata a Mátyás-templom helyreállításánál
A budavári Nagyboldogasszony-templom 19. századi „restaurációja” során nemcsak alaprajzában és tömegében, de felületeiben, látványában is jelentős változáson esett át. A korábban vakolt homlokzatú barokk templom minden részlete faragott kváderkő borítást kapott, amit kőcsipkés tagozatokkal díszítettek. A tervező Schulek Frigyes (1841‒1919) a középkori építőpáholyok gyakorlatához nyúlt vissza, az építőműhely legfontosabb tagjai a kőfaragók voltak külön pallér vezetésével. A kivitelezés azonban nem tudott volna működni az akkori korszerű mérnöki tudás nélkül. Jellemző példa erre az az 1879-től folytatott vizsgálatsorozat, amely a sóskúti bányából szállított kövek tartószilárdságával kapcsolatban felmerülő aggályokat volt hivatott tisztázni. Schulek a probléma miatt a József Műegyetemhez fordult, ahol Horváth Ignác (1843‒1881) műegyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, bizonyos számú kő tesztvizsgálata után meghatározta azokat a paramétereket, amelyek alapján a különböző célra rendelt kövek – például alapozás, falburkolás – biztonsággal beépíthetők voltak. Ezek után Schulek beszerzett egy „Werder-féle géphez megkívántató gyalupadot” és a köveket rendszeresen ellenőrizték.
Pilkhoffer Mónika: Falazat és tetőzet. Épületstatisztikai elemzés (1890–1910)
A Statisztikai Hivatal 1890-től kezdődően rendkívül gazdag épületstatisztikai összeírásokat készített a tíz évenkénti népszámlálások alkalmával. Ezekre az adatokra azonban eddig sem a művészettörténészek, sem a történészek nem fordítottak kellő figyelmet. Előbbiek érdeklődése inkább esztétikai vagy technológiai kérdésekre, utóbbiaké pedig elsősorban a gazdasági-társadalmi viszonyokat jellemző mutatókra irányult. Pedig a századforduló magyarországi épületállományának kvantitatív elemzése az anyaghasználat szempontjából (is) számos érdekes eredményt tartogat, emellett kiváló lehetőséget biztosít az összehasonlításra, illetve folyamatok érzékeltetésére.
Az előadásban 1890 és 1910 között vizsgáljuk az épületek falazatát (kő/tégla, vályog, fa) és tetőzetét (cserép/pala/bádog, zsindely, nád), összefüggésben a természeti/táji adottságokkal, az építési szabályrendeletekkel, a tűz- és vízkárral, az építőanyagiparral, az adózással, a lakókörülményekkel, vagy az anyaghasználatnak a városképre gyakorolt hatásával. A források nemcsak területi, de települések szerinti illetve épülettípusonkénti elemzést is lehetővé tesznek. A rövid időintervallum ellenére kirajzolódó számottevő javulás pedig a dualizmus eddig kevéssé ismert eredményei közé sorolható.
Hajós-Baku Eszter - Szűts Beáta: Volt egyszer egy gyűjtemény, egy öntöde és egy múzeum: a műegyetemi gipszgyűjtemény rövid története
A Műegyetem történetének kezdetét jellemző intézmény-átalakulások legtöbbször együtt jártak az oktatási helyszínek váltakozásaival, mígnem a végleges lágymányosi campus az 1909/10-es tanévben nyitotta meg kapuit. Az oktatáshoz használt segédeszközök – mint gipszmásolatok – beszerzése azonban már lényegesen korábban megkezdődött. A gipszminták vásárlására vonatkozó legkorábbi adatot a József Ipartanoda egyik inventáriumában találjuk az 1852/1853-as tanévre vonatkozóan. A József Ipartanoda és utódintézményei taneszközgyűjteménye az évtizedek alatt egy mára már csak töredékesen ismert, egykor azonban hatalmas gipszgyűjteményt is jegyzett. A gipszmásolatok száma az egyetem rajzoktatásának megreformálásához kapcsolódóan hosszú évtizedek alatt gyarapodott. Az egyetemen készült gipszek mellett elsősorban hazai és külföldi vásárlások valamint ajándékozás útján kerültek be a művészet- és építészettörténet oktatás számára nélkülözhetetlen darabok. Az új Campus épülete immáron a teljes kollekció elhelyezésére (Műegyetemi Gipsz Múzeum) és a nagy hazai és külföldi egyetemekhez hasonlóan önálló öntöde működtetésére is alkalmas volt. Kutatásunkban a műegyetemi gipszgyűjtemény történetéhez kapcsolódó beszerzéseket, az egykori múzeumot és az öntödét vizsgáljuk.
14:00 – 15:40
Székely Miklós: Anyaghasználat és modernizáció ellentmondásai az erdélyi szakoktatásban
A 19. század végi építkezési konjunktúrával párhuzamosan, az 1893-1913 közötti két évtizedben az országos iparfejlesztési stratégia részeként ipari szakiskolák hálózták be az országot, a kezdeti alapítási hullám kiemelten érintette az 1867 után is csak lassan modernizálódó Erdélyt. A végzettek mesterként a belsőépítészet és iparművészet újabb ornamentális tendenciáit és a tárgyalkotásban használt új anyagokkal kapcsolatos ismereteket naprakészen követték. A szakiskolákkal kapcsolatos tervezetek és javaslatok a helyi ipari hagyományokra, és helyben elérhető nyersanyagokra alapuló modern ipar megteremtését tűzték ki célul, a valóságban azonban gazdasági és politikai érdekek gyorsan felülírták a kezdeti – nem ritkán szakmailag is megalapozott – megfontolásokat. Az előadás az iskolai műhelyekben a helybeli és beszállított anyagok viszonyát, az anyagokkal történő kísérletek és vizsgálatok folyamatát valamint az iskolák és a városi iparosok közötti dinamikus viszonyt vizsgálja.
Orbán János: Agyagipari tanfolyam a marosvásárhelyi szakiskolában
Napjainkra szinte feledésbe merült, hogy az 1892-ben Marosvásárhelyen útjára indult állami fa- és fémipari szakiskola kezdetben építő- és agyagipari tanfolyamokat működtetett, melyek képzésen belüli súlya alig maradt el a fő szakirányokétól. A hasonló profilú székelyudvarhelyi szakiskola árnyékában az agyagipari tanfolyam története különösen rövidre sikeredett: 1895-től már nem vett fel diákokat és 1897-ben az utolsó évfolyam is elhagyta a tanintézmény padjait. Vizsgálódásunk arra tesz kísérletet, hogy körvonalazza a csupán fél évtizedig működő szakirány történetét, jelentőségét és helyi hatását. Mit tanultak az itt végzett diákok? Milyen tanárok határozták meg a működését? Kik végeztek a három marosvásárhelyi évfolyamon, a három itt végzett évfolyamon akadtak-e kiemelkedő tehetségek? Hatott-e az iskola tanárai és diákjai révén a város iparművészeti életére, befolyásolta-e a helybéli épületplasztika stílusát, minőségét, anyaghasználatát? Előadásunk ezekre a kérdésekre keresi a választ.
Pintér Bálint: Sorozatgyártott ornamensek – A wagrami épületkerámiák szerepe a dualizmus kori építészetben.
Az előadásom során a – hazai művészettörténet-írásban még ismeretlennek számító – wagrami kerámiagyár historizmusra gyakorolt hatását vizsgálom. Felismerve a terrakottában rejlő épületdekorációs lehetőségeket, Ausztriában elsőként ebben az üzemben kezdtek művészi igényű ornamensek tömegtermelésébe. A kutatásaim eredményeként sikerült kimutatnom a gyár termékeinek széles felhasználási körét, valamint sajátos építészeti koncepcióját, amely új kérdéseket vet fel a korabeli építési gyakorlattal kapcsolatban.
A dualizmus idején a magyar és az osztrák városok épületein sok esetben teljesen azonos homlokzati elemeket figyelhetünk meg. Ezekre a kapcsolatokra az építészettörténeti kutatások komoly figyelmet fordítanak, azonban a megoldást rendszerint a stílusáramlatokban vagy éppen az építészek személyében keresik. A homlokzatok egyedinek tűnő motívumai pedig nem ritkán egy-egy tervező kézjegyeként kerülnek aposztrofálásra. Ezek a jellemzők valóban minden esetben az építészek invencióinak tulajdoníthatók, vagy éppenséggel a wagrami kerámiagyár építészeti sémáinak hatásáról tanúskodnak?
Zakar József: Egy sokoldalú ceglédi mester: Faragó Lajos épületszobrászati tevékenysége a 19-20. század fordulóján
Cegléden az 1880-as évektől induló urbanizációs törekvések hatására átalakult a település képe. Az időszak meghatározó helyi szobrásza Faragó Lajos (Cegléd, 1870- Cegléd, 1948) volt. A műhelyéből kikerült épülethomlokzati kerámiákkal és gipszstukkókkal díszített épületek városképileg napjainkig meghatározók. Az általa készített homlokzati elemek típusai, változatai és variánsai rendszerbe foglalhatók; termékkészletének palettája rekonstruálható a Kossuth Múzeum történeti gyűjteményében lévő mintadarabjai, a levéltári források és a fennmaradt magán- és középületek díszei alapján. A korszakra jellemző számos újítással működtetett műhelyének színvonala és kapacitása bizonyítható, mert Cegléd mellett az Alföld több településén is keresettek voltak munkái. Jelentősége nem csak a megrendelések számával, hanem kiállításokon és építészeti tervpályázatokon a szakma képviselői által megítélt díjaival is igazolható: Budapest (1885), Párizs (1889), Temesvár (1891), Arad (1900), Kecskemét (1901).
16:00 – 17:20
F. Dóczi Erika: „Fecseg a felszín...“ - A korai vasbetonépítmények felületképzéséről
„A deszkázás nyomai ma is változatlanul láthatók rajta, ami nem esztétikus hatású. Születésének szegénysége örökre megbélyegzi. Örökre hordja nyomát, hogy ő csak egy gyalulatlan deszkaágyban született...” – írja Bory Jenő építész és szobrász, akit a tradíció nélküli építőanyag, a vasbeton formálásában és felszínének alakíthatóságában rejlő lehetőségek foglalkoztattak. A századelőn hiába volt célszerűsége okán egyre népszerűbb a vasbeton, külső megjelenésével nem felelt meg a szakma és a közízlés elvárásainak. Az elméleti útkereséssel párhuzamosan számtalan megoldás kínálkozott: a betonozással egyidejű, valamint utólagos felületképzés alkalmazásával szépítették a rusztikus szürke felszínt. Amennyiben a felületi minőségekkel történő foglalatosság díszítő szándékkal történt, a megszülető ornamens az anyagszerűségből fakadt, és úttörő alkotói koncepciót jelentett. Előadásomban szeretnék bemutatni néhány, a vasbeton anyagával a formálás forrásaként kísérletező kisarchitektúrát.
Dávid Gyula: Az üvegtégla tündöklése
A napjainkban is ismert és közkedvelt építőanyag, az üvegtégla megjelenésének, felhasználásának története a 19. század második felébe nyúlik vissza, s a kezdeti próbálkozásokat követően széles felhasználási palettát, változatos forma- és színvilágot eredményezett, s gazdag lehetőségeket rejtő tárművészetként egészítette ki az építészeti alkotásokat.
Egyik születési helyéről, Gustave Falconnier építész svájci műhelyéből, világkiállításokat megjárva, európai szabadalmak beszerzése után jutott el a Monarchiába, s került a magyar építészet kiemelkedő képviselőinek is figyelmébe. Felhasználása itt is széleskörű, a kisebb bevilágító felületektől, az formai bravúrt eredményező épületszerkezetig. A magyar stíl megteremtésén fáradozó Lechner Ödön budapesti Hold utcai mesterműve, a 120 éve épült Postatakarékpénztár központi csarnokának egykori üvegboltozata az üvegtégla történetének egyedülálló értékű csúcspillanata volt, az anyag felvillanása. Tündöklés, amely egy évszázada kihunyt, s amely korunk építési bravúrjai ellenére úgy tűnik, megismételhetetlen.
Papp Gábor György: A sgraffito és a magyar nemzeti építőstílus
A magyar nemzeti építőstílus keresésének történetében fontos hely illeti meg azt az ideát, mely a felsőmagyarországi későreneszánsz emlékek nyomán kívánta a nemzeti építészetet megteremteni. Az 1880-as évektől kezdődő kutatásokra támaszkodó elgondolást Lechner Jenő formálta 1907 után egységes rendszerré. Elméleti munkái mellett számos épületén mutatta meg elképzelésének alkalmazhatóságát. Kortársai közül többen nemzeti stílusú épületeik tervezéséhez szintén a pártázatos reneszánsz építészetből merítettek ihletet. A historizáló emlékanyag sajátossága, hogy az építészek a formai megoldások mellett a speciális díszítőstílust és az utóbbihoz kötődő anyaghasználatot (a sgraffito technikát) is a későreneszánsz mintaképektől vették át. A sgraffitonak a historizáló felfogású, nemzeti stílusú épületeken való megjelenése a 20. század első harmadában két szempontból fontos. Egyrészt rámutat arra, hogy a mintaképeket használó gondolkodásnak milyen mértékben volt része az anyaghűségre való törekvés. Másrészt rávilágít arra a korabeli nézetre, mely a nemzeti stílus megteremtését történeti formák és anyagok együttes átvételében látta.
